Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: az a bizonyos borító. Nem tudom, hogy másnak mi jut eszébe róla, de nekem leginkább olyan könyvek ugranak be, amiket még háromszáz forintért is ott hagyok az antikváriumokban meg útszéli könyves standoknál, annyira érzem, hogy nem nekem való lesz. Oroszlánok, dús testrészekkel rendelkező hölgy, vér: olcsó ponyva, ugrik be, amire ráadásul a tipográfia is nagyban rásegít, ami szintén valami béna, rémisztgetős, zs-kategóriás horrort sugall (és akkor még az összeesküvős filmekre emlékeztető piramisról nem is szóltam a háttérben). Talán az eredeti borító sem annyira lenyűgöző, mindenesetre ennél biztos, hogy jobban illik a könyvhöz – vagy legalábbis nem veszi el a kedvem az olvasástól, mint a mostani. Szerencsére azért bele mertem vágni, Az Égett-hegyi könyvtár ugyanis a legkevésbé sem olcsó ponyva, közel sem béna, rémisztgetős, zs-kategóriás horror, hanem bizony szórakoztató irodalom a javából: kreatív, meglepetésekkel teli, őrült utazás – ami még az én, kissé szőrös szívemet is megdobogtatta.

Hiába, amikor az ember viszonylag sok fantasztikus irodalmat olvas, nagyon tudja értékelni, ha meglepik, és olyat mutatnak neki, amit még senki korábban. Scott Hawkins pedig könnyedén képes volt erre – én már azzal a szívembe zártam, hogy mindig olyan irányba indult el a történet, amire a legkevésbé sem számítottam. Merthogy a történet nem mindennapi: egyszerre eszméletlen, zavarba ejtően misztikus thriller és izgalmas, váratlanul dark fantasy.

Főszereplője Carolyn, aki... nos, talán a legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy könyvtáros. Szakterülete a nyelvtudomány, számtalan nyelven beszél ugyanis, legyen szó élőről vagy holtról, kitaláltról, senki más által meg nem értettről vagy épp hihetetlenről (tudtad, hogy a viharok milyen érzékeny költők?). Tucatnyi másik könyvtárossal él „Apa” házában, mindenki más területért felel, mindegyikük elsajátítja egy-egy darabkáját Apa tudásának. Apa azonban eltűnik, a könyvtárosok pedig kezdenek kétségbe esni, elvégre a házba sem tudnak visszajutni, valami láthatatlan erőtér megakadályozza őket ebben. Elkezdenek nyomozni, de egyre biztosak abban, hogy valaki megölte Apát. Nem mintha nem vágytak volna titkon mindannyian erre, de... azért ez mégis radikális lépés lenne. Ja, ezt még nem is mondtam: Apa valójában az univerzum ura...

Ennél többet pedig tényleg nem szeretnék elárulni a történetből, sokkal jobban jár mindenki, ha maga fedezi fel – én inkább nem lőném le a meglepetéseket. Hiszen fordulatból nincs hiány, szinte fejezetenként kanyarodik teljesen más irányba a cselekmény: amiről mindig azt mondod magadban, hogy áh, úgysem lépi meg, na, attól Scott Hawkins nem fél. Sőt, inkább még rátesz egy lapáttal. Rég éreztem ennyire lelkesedést magamban, mint amikor a darabokból próbáltam összeállítani a regény háttérvilágát, ahogy találgatjuk magunkban, hogy pontosan mi is történt, ki mit akar, mit csinálhatott, és egyáltalán, mit keres a történetben egy Steve nevű vízvezeték-szerelő (no meg Erwin, a veterán katona, aki legalább annyira szeretné érteni ezt az egészet, mint mi, de vele valahogy mindig kiszúrnak az események).

A legváratlanabb azonban mégsem ez (nem, még csak nem is a tütüben flangáló sorozatgyilkos – vagy még róla sem beszéltem?), hanem amikor halálos egyszerűséggel őrült akció-thriller-fantasy-horror hibridből fájdalmas karakterdrámába vált át, amikor hirtelen ott találjuk magunkat Carolyn lelkének magányában – és, Carolynhez hasonlóan, mi sem látjuk a kiutat. Nem akarom lelőni a cselekményt, úgyhogy erről többet nem is szeretnék elárulni, de olyan kérdéseket tesz fel Scott Hawkins, olyan problémákra mutat rá, amik szerintem mindenki életében előbukkannak előbb vagy utóbb, úgyhogy már csak ezért is kötelező olvasmány Az Égett-hegyi könyvtár. Talán egyedül a befejezéssel nem vagyok százszázalékosan megelégedve, de ezt már tudjuk be a szőrös szívemnek, aminek mindig morognia kell valami miatt.

Lehet, hogy csak az említett borító miatt sikerült ennyire pozitívan meglepni a könyvnek, de az biztos, hogy Az Égett-hegyi könyvtár az egyik legjobb fantasztikus regény, amit idén olvastam. Szédítő ötletek, humoros párbeszédek, emlékezetes karakterek és sodró történet: ennél többre nincs is szükség ahhoz, hogy lenyűgözve tegyük le a könyvet az utolsó oldal után. Nagyon ajánlom azoknak, akik valami újra, valami meglepőre, valami olyanra vágynak, amit még nem olvastak – no meg persze mindenki másnak is, szerintem senki sem fog csalódni Scott Hawkins-ban. Kivéve persze, aki a külcsín alapján valami másra számít... de inkább hagyjuk figyelmen kívül a borítót, ne befolyásoljon senkit a zöld ruhás hölgy és a véres kése.