Főkép

A tavaly őszi képregénybörzén hallottam először A halál templomáról, amikor is jártamban egy kislány a kezembe nyomott egy szórólapot az akkor még javában készülő képregényről, és a támogatására szólított fel. Közepes mértékű lelkesedésemen csak az változtatott, amikor a mellettem álló főszerk. a kegyetlen, bár valójában teljesen jogos „győzz meg, hogy miért pont ezt a képregényt támogassam!” felszólítást tette az alkalmi marketinges-tanoncnak, aki erre már nem volt kiképezve, viszont annyira zavarba jött, hogy már csak azért is elhatároztam, hogy figyelni fogom, mikor jelenik meg a kész változat. Aztán október végén elkezdődött a kampány, a mostanság népszerű közösségi finanszírozással, amitől újabban mindenki sokat remél, ám elég keveset kap – ugyan Halmi Zsolték csak a nyomtatásra szerettek volna támogatást kérni, de ez sem jött össze. Végül még ha szerényebb keretek között is, de azért megjelenhetett a kötet, és bevallom, olvasás után rögtön az jutott az eszembe, hogy én annyira nem bánom az országos terjesztés hiányát.

 

Még mielőtt kövekkel kezdenének dobálni a rajongók, szeretném leszögezni: nem gondolom rossznak A halál templomát. Egyszerűen csak sokkal inkább érzem egy újabb lépcsőfoknak a honi képregénykészítés történetében, mintsem olyan produktumnak, ami teljes joggal tarthat számot országos, tehát már legalább négyszámjegyű érdeklődésre. Az alkotók hátradőlhetnek, nincs okuk sem szégyenkezésre, sem magyarázkodásra, készítettek ugyanis egy teljes mértékben korrekt kalandképregényt. Ennél se többet, se kevesebbet. Ha úgy tetszik: ez az alap, amire aztán a későbbiekben lehet építkezni (akár a Molnár-Halmi párosnak, akár másoknak). Talán majd további évek munkája után eljuthatunk oda, hogy valami olyan is készül, ami ennél több, de egyelőre azt gondolom, hogy ezt is érdemes megbecsülni.

 

Mert hogy mit is kaptunk? Indiana Jones helyett két magyar régészt, akik egy mexikói ásatás során valami olyat is találnak, amire... hát, mondjuk úgy, hogy a legkevésbé sem számítottak. Cortez felfedezéseinek, illetve a vikingek idejére, sőt, még korábbra visszanyúló történelem, aztékok, akik nem aztékok, mexikói összeesküvés, mesés kincsek, na és persze egy olyan ereklye, ami az egész világot megváltoztathatja. Ha elképzelsz a fejedben egy kalandtörténetet, pont ilyet képzelsz el: akció, vér, pisztoly, lépcsős templom, náci- és szabadkőműves-utalás, és még a folytatás lehetősége is benne van. Nem túl eredeti, ezt készségesen elismerem, de nem is törekszik rá: jó ütemben pörögnek az események, érthetőek a magyarázatok, ráadásul alig hatvan oldal, de nincs kapkodás, van idő mindent elmesélni.

 

Ami miatt viszont mégsem tudok maradéktalanul lelkes lenni, az a rajz. Egyrészt sokszor az is tisztes munka: nem gondolnám különösen kiemelkedőnek, de a dzsungel, a templom vagy a hajó ábrázolásánál abszolút nincs is gond. Másrészt viszont az emberi arcok rajzolása... hadd fejezzem ki úgy magam, hogy nem igazán lenyűgöző. Baltával faragott arcok tárháza a képregény, zavarba ejtő módon statikus és merev minden egyes szereplő arckifejezése, amit azért eléggé meg kell szokni, ha valaki élvezni akarja ezt a hatvan oldalt.

 

Úgyhogy összességében elég érdekes olvasni A halál templomát. Egyfelől furcsa rajz és kevés újítás; másfelől simán hozza a korrekt iparosmunka szintjét, amit ha a hazai mezőnyhöz hasonlítok, akkor semmi okom a panaszra. Én inkább hajlok a második olvasatra, legfőképpen azért, mert mindig is azt gondoltam, hogy akkor tud igazán meglepő, eredeti és újító dolgokat alkotni valaki, ha már az alapeszköztárat biztosan használja, és képes szimplán „jó” műveket is letenni azt asztalra. Szóval én örülök A halál templomának – és egyben érdeklődve várom, hogy mi lesz legközelebb.