Henry Kissinger: Világrend

Nem tudom, hogy kinek kell bemutatnom Henry Kissingert, de talán érdemes egy rövid áttekintéssel kezdeni az Egyesült Államok egyik legismertebb külügyminiszteréről. Richard Nixon (akire a Watergate-ügytől eltekintve is van miért emlékezni) és Gerald Ford (aki az elődei által elkezdett úton végleges lezárást tudott adni a vietnami háborúnak) alatt töltötte be hivatalát, megkapta Nobel-békedíjat (noha ezt sokan támadták), Kínával való kapcsolata a hetvenes évek óta legendássá vált, és akkor még nem beszéltünk a Szovjetunióval (a nukleáris fegyverek ügyében) vagy a Közel-Kelet országaival (főként az Izraellel kapcsolatos konfliktusok miatt) folytatott tárgyalásairól. Ám most mégsem a diplomata és politikus Henry Kissinger áll a középpontban, hanem a történész: az az ember, aki a világtörténelmet világrendek váltakozó hálójaként érzékeli, aki politikai koncepciók összetűzését látja mindenhol – és aki könyvet is írt minderről.

A Világrend ugyanis elsősorban nem egy aktuálpolitikai munka, nem a 21. század elemzése, bár kétségtelenül ez is fontos szerepet kap benne: Kissinger sokkal inkább a saját világrend-elképzeléséről mesél, és ennek fényében vizsgálja az elmúlt évszázadok (különösképpen az 1648 óta eltelt időszak) történelmét. Kissinger megközelítésében a világrend nem valami elvont fogalom: sokkal inkább szól a hatalmi egyensúlyról, az államok egymás mellett élésének gyakorlati megoldásairól, a kölcsönös béke mindenki által vágyott céljáról – aminek az európai történelemben a legjelentősebb megfogalmazását a vesztfáliai békében látja. A vallásháborúk és a közös európai hatalom létrehozásáért mindent bevető harcok után a vesztfáliai rendszer ilyen értelemben valóban lenyűgöző „találmány” volt: nem csupán biztosította a békét, de elfogadta a „sokszínű” államok koncepcióját, ahol az egyes országok közül egyik sem magasabb rendű elvi vagy morális értelemben a másiknál – így pedig békében tudnak egymás mellett élni.

Ezek után Kissinger nagyon szuggesztíven vezet minket végig az európai történelem kiragadott epizódjain egészen a 21. századig, meglátásai erősek, bár kétségtelenül szubjektívek. Eseményeken és következményeken, okokon és okozatokon át mesél, de válogatása meglehetősen esetleges: sokszor kapnak nagyobb figyelmet kisebb momentumok, és sokszor nagyvonalúan siklik át fontosabb pillanatokon. Persze ez nem feltétlenül probléma, elvégre nem világtörténelmi lexikont akart írni, csak ezt olvasás közben is érdemes tudatosítani magunkban, és nem összefoglaló, mint inkább elmélkedő munkaként tekinteni a Világrendre. Már csak saját ismereteink miatt is kevésbé feltűnő mindez a következő fejezetekben, ahol a Közel-Kelet, illetve Ázsia országait és világrendjét járja körbe, ami egyben sokkal több érdekességet is tartalmaz nekünk, európai olvasóknak (miközben az amerikaiaknak feltehetően mindegyik szakasz igen hatásos).

Természetesen nem áll meg a történelemnél, hanem mindezt a világrendek átfogó koncepciójába illeszti: ezáltal nemcsak más megvilágításba kerülnek az egyes konfliktusok, hanem sokkal jobban megértjük az aktuális helyzetet is (mint a Közel-Kelet esetében). Fejtegetései szemléletformálóak, egyenesen lenyűgözőek olykor, még ha, ahogy már említettem, kissé szubjektívek is: nem említ gazdaságpolitikai érveket, nem foglalkozik az egyes konfliktusok mögött megbúvó további problémákkal, inkább mindent a világrend által értelmez, amitől az egész kötet kap egyfajta tézis-jelleget – mintha mindent arra tenne fel, hogy a saját elveit bizonygassa. Különösen szembetűnő ez az Egyesült Államokkal foglalkozó két fejezetben: beszédes például, hogy bár tucatnyi elnökről beszél részletesen, közülük egyről sem tud igazán negatívat mondani, mintha mindannyian koruk legnagyobb alakjai lettek volna, mintha mindannyiukra rendkívül rátermett vezérekként és kiváló államférfiakként kellene emlékezni. Persze nem vitatom, hogy Kissinger tényleg így gondolja, netalán, hogy a kötet gondolatiságába ez illet bele, de azért az Államok külpolitikája és idealizmusa kapcsán néminemű elfogultságot éreztem a szövegben.

A végére végül tényleg eljutunk a 21. századhoz – Kissinger pedig még olyan témákról is legalább gondolatébresztően beszél, mint a digitális korszak kihívásai (főként a politikai aspektusát figyelembe véve), és akkor olyan, nyilvánvalóan fontos dolgokat még nem említettem, mint az atomkérdés és a nukleáris fegyverkezés. Mindenről határozottan megvan a véleménye, jóllehet ez annyira nem egyértelmű a szövegből: sokszor inkább mind a két „oldal” érveit elmondja, hogy aztán neki megfelelő konklúziót vonjon le. És ha már konklúziók, sokszor úgy éreztem, Kissinger sem igazán tudja, mi lenne a megfelelő lépés. Rendkívül sajnálja, hogy korunkban a vesztfáliai rendszer teljesen elhalni látszik, de nem látja, hogy a helyére lépő alternatívát miként lehetne olyan irányba terelni, ami a nyugati emberiségnek is jó (nem csak mondjuk az iszlamistáknak). Abban viszont biztos, hogy határozott államférfiak, következetes politika és nemzetközi összefogás híján valami olyan felé sodródunk, amit ő már nem annyira akar átélni…

Főként ezért ajánlanám mindenkinek, aki kedvet érez a világpolitika iránt: mert utakat és lehetőségeket villant fel, kérdéseket tesz fel, amiknek a többségét nem válaszolja meg, ezáltal folyamatos gondolkodásra ösztönöz – még ha te nem is tudsz semmit tenni az ügyek érdekében (kivéve, ha politikus vagy: ebben az esetben ez kötelező olvasmány), legalább a következő választás kapcsán más szemszögből is meg tudod vizsgálni a jelölteket. Nem tudom, hogy a 92 éves Henry Kissinger hány könyvet fog még életében írni, úgyhogy tekinthetjük egyfajta tapasztalat- és tudásösszegző munkának is, márpedig így is megállja a helyét. A tájékozottabbaknak talán kevés meglepetéssel fog szolgálni ez a kötet, viszont aki inkább egy áttekintésre vágyik, aki szeretné a jelenlegi helyzetet történelmi kontextusban látni, aki jobban meg akarja ismerni az összefüggéseket, annak nagyon tudom ajánlani a Világrendet. Fontos olvasmány – talán az egyik legfontosabb, amit mostanában írtak.