Főkép

Rövid idő után már a második monodrámát tekintettem meg Szegeden, és noha az Egyasszonyhoz képest ezt teljesen más élmény volt (csak ha azt nézzük, hogy az előbbinek nő a főhőse, míg az Elvesztvének férfi), azért azt be kell ismernem, nem könnyű műfaj. Egyrészt, mert egy olyan bitang erős történetre van szükséged, ami önmagában megállja a helyét; másrészt a rendezésnek is nagyon helyén kell lennie, hiszen egyetlen színész „egóját” kell kordában tartania; harmadrészt pedig a főszereplőnek kell olyan jelenléttel bírnia, hogy egyedül leköti a nézők figyelmét. Mindkét darab megállta a helyét, noha teljesen más érzésekkel keltem fel utánuk a székből.

 

A Dosztojevszkij két kisregénye alapján színpadra állított Elvesztve elvont, őrült utazás. Hőse, Zuvoljov hétköznapi, sőt, inkább mindennapi figura: ő a zsörtölődő, kellemetlen szomszéd a lépcsőházban, az utálkozó tekintetű öregember a buszon vagy éppen az akadékoskodó közalkalmazott a hivatalban. Akire igazából sosem vetnénk egy pillantást sem, ha éppen nem lenne dolgunk vele; akit nem akarunk megismerni, mert az első pillanatban ellenszenvessé vált számunkra és a lehető leggyorsabban el akarjuk felejteni a vele való találkozást.

 

Az előadás kezdetén ez a férfi bolyong valahol a vadonban, egy hátizsákkal a vállán. Ha már oroszokról van szó, akkor nekem rögvest a Zóna jutott eszembe (valószínűleg Csernobil évfordulója miatt), pedig a darab következetesen nem mond semmit sem a helyszínről, sem arról, ki a külvilág szemében ez a vándorló alak. Csak az egyszerű tárgyakból, a sátorból, hátizsákból következtethetünk bármire is, a darab időn kívüliségéhez tökéletes illik a régi Hungária szálló bomló, pusztuló enteriőrje. Ha a hely nem is, ellenben Zuvoljov belső monológjaiból az lassan kiderül, kivel is állunk szemben. Kezdetben ellenszenvünket tökéletesen alátámasztja az a kényszeresség, ami a férfiből árad: ahogy kijelöli a tábora szélét apró tárgyakkal, ahogy egy Barbie babát használ társául és hozzá beszél, ahogy még a vacsoráját is erőszakosan készíti és fogyasztja el. Beszéde hol halk, hol fennkölt, hol harsány, de mindenképpen süt belőle az elidegenedettség és harag.

 

Ez a volt hivatalnok nem találta a helyét a világban, meg nem értettségét és keserűségét pajzsként viselte a többiekkel szemben. Ahogy telik az idő, kirohanásaiból lassan megértjük, ki is ő és hogyan jutott ide. Megismerjük magányát, kitaszítottságát, szeretetlenségét. Tétova gesztusaiból kibomlik egy egész élet, megértjük félelmeit, amiért, még ha lehetőség lenne rá, akkor sem nyújtaná ki a kezét mások felé. Monológjaiból saját vágyainkra, mindennapi gyötrődéseinkre láthatunk rá, melyet azonban valami finom humor és humánum is mélyen árnyal.

 

Ennek a mélységnek a bemutatásául pedig tökéletes választás volt Pataki Ferenc. A Szegedi Nemzeti Színház egyik legjobb, legmegbízhatóbb színésze remek szerepek egész sorát játszotta el, volt Jágó vagy az idei évadban fantasztikus Tartuffe, de én most láttam először, ahogy egyedül visz el egy darabot a hátán. Érzelmek egész skáláját villantja fel előttünk, kiváló ritmusban, illúziókeltő játékkal. Itt csak övé a tér, de egyértelműen uralja is, nem is kell, nem is férne el mellé más. Barnák László rendezése pedig tökéletesen vezeti, irányítja lépteit, hogy pont minden a helyén legyen.

 

Amikor az előadás végén Zuvoljov végül kilépett a saját maga alkotta körből, kicsit tanácstalan voltam, hogy igazából milyen keretek közül is távozott szivarozva. Most éppen visszalépett a társadalomba vagy még inkább ki belőle? Végül rájöttem, talán nem is a hova a legjobb kérdés, sőt, talán nem is kell kérdezni. A legfontosabb talán az, hogy merjünk lépni, ha azt érezzük, valami nem jó az életünkben, merjünk változni. Mert lehet, rögtön nem is találjuk meg a saját utunkat, talán egy lépést mégis teszünk felé.