Lori Nelson Spielman: Édes megbocsátás
Írta: Rozsonits Judit | 2016. 05. 20.
Lori Nelson Spielman előző regényét, az Álomlistát baráti ajánlásra vettem meg, és olvastam el – az Édes megbocsátást viszont már vártam.
Azt mindjárt az elején szeretném jelezni, hogy aki ugyanolyan, vagy hasonló intenzitású katarzist vár ettől a kötettől, mint az előző regénytől, az valószínűleg csalatkozni fog, de nem azért, mert gyengébb a történet, hanem mert teljesen új, ráadásul valamelyest más elbeszélői stílust kapunk – a hasonlóság kimerül annyiban, hogy mindkét regény fő mozgatórugója a problematikus anya-lánya kapcsolat. A szerző ebben a könyvben is egy szerintem nagyon fontos kérdéskört állít fókuszba: a hibázást, illetve a bűnt, a megbánást, a megbocsátást, és az ezekkel kapcsolatos lelki/pszichés folyamatokat. Ugyan a könyv a szórakoztató kategóriába tartozik, a történet, illetve a főszereplő jelenében és múltjában bekövetkező események mégis képesek komolyan elgondolkodtatni.
Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években fokozottan dívik az önismerettel, testi-lelki méregtelenítéssel, bocsánatkéréssel és megbocsátással foglalkozó könyvek publikálása. Az Édes megbocsátás számomra annyival több az általam ismerteknél a fent említett kiadványok közül, hogy lépésről lépésre, a főhősnő, Hannah Farr lelki érésén keresztül viszi végig az olvasót a megbocsátás teljes folyamatán. (Nem lepne meg, ha csakúgy, mint én, más olvasó is késztetést érezne arra olvasás közben – a történet elején mindenképpen – , hogy istenesen megcibálja Hannah-t, és az arcába kiabálja: térjen már észhez. Igen, akkor is, ha ő csak egy regényhős, nagyon-nagyon valóságosnak hat. Szerintem fogjátok érteni, hogy mire gondolok, amikor majd olvassátok a regényt.)
A történet során olyan események követik egymást, amelyek között látszatra nincs összefüggés, nekünk, olvasóknak azonban, tekintve, hogy kívülálló szemlélői vagyunk az eseményeknek, rögtön összeáll a kép: nem véletlen sem a munkahelyi, sem a magánéleti nehézséghullám, sőt, az sem, hogy régi iskolatársnőjétől a gimnáziumbeli fő ellenségéről szokatlan módon és formában hall újra. Ezek az események vezetnek el végül oda, hogy a főszereplő képes megbocsátani – az édesanyjának, és saját magának is.
Lori Nelson Spielman lassan, szépen adagolja nekünk a tanulságokat, és persze a kötetben szép számmal akadnak idézni és eltöprengeni való gondolatok is, mint például ez: „Hanyatt fekszem, az eget nézem. Odafenn kavarog, fortyog minden. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt, visszautazgatnék a múltba. Mert már minden, amiben az elmúlt huszonvalahány évben hittem, amibe kapaszkodtam, csupa bizonytalanság és kétely lett. És a nap küldetése, hogy a megbocsátásomat kínáljam anyámnak, kifacsarodottnak, helytelennek tűnik.”
Ahogy haladunk előre, úgy bomlanak ki a konfliktusok Hannah életében, majd a drámai csúcspontot követően az írónő – ezúttal is – rózsaszín ragadós máztól mentesen simítja el a szálakat. Története során összeveszések, bocsánatkérések, megbocsátások, kibékülések, és még sokkal több esemény tanúi lehetünk, R. J. személyében pedig egy olyan férfialakot kapunk, aki azonnal felkelti, és fogva is tartja érdeklődésünket. Olvasás közben szerintem minden női olvasó elgondolkodik a saját anya-lánya kapcsolatán, mert legyen az bármilyen ideális, szeretetteljes, konfliktusok mindig, mindenkinél adódhatnak – Lori Nelson Spielman legnagyobb erőssége éppen ennek sajátos ábrázolásában rejlik. A történet tanulsága pedig megerősíti bennem azt a gondolatot, amire az utóbbi időben egyébként is sikerült ráéreznem: attól, hogy nagyon meg akarunk bocsátani valakinek, még nem biztos, hogy meg is bocsátunk neki. Ez egy hosszadalmas lelki folyamat, amely nem megy, és nem is mehet végbe anélkül, hogy feldolgoznánk régi sérelmeinket, és képesek lennénk elengedni őket. Az írónő mondanivalója talán jobban megtalálja az olvasókat ebben a formában, mint sok önsegítő könyv, amelyek már-már átláthatatlan rengetegben sorakoznak a világ könyvespolcain. Részemről várom a következő regényét.