Beleolvasó - Alex Shearer: Felhővadászok

Fülszöveg:

Valahol ebben a hatalmas, csodálatos szigetvilágban egy kis hajó kereskedik, felhőket keres, levadássza őket, kondenzálja, aztán eladja a vizet. Van egy lány a fedélzeten, akinek szénfekete a haja, gyönyörű barna a bőre, és két mély heg fut a szeme alól a szájáig. Az ember azt hinné, a hegtől kevésbé szép, de nem. Sőt még szebbé és titokzatosabbá teszi...

 

Christien világában szinte alig van víz. Nincsenek sem óceánok, sem kontinensek, csak sok ezer levegőben lebegő sziget. Utazni és világot látni csak a legbátrabbak mernek. Ők a felhővadászok.

 

Részlet a regényből:

Kalózok

Nincs szemük. Nem…

Amint megszólaltam, a felső fedélzeten minden fej felém fordult.

– Nem is kell nekik – súgta Jenine. A fejek most feléje mozdultak.

Kaneesh a hajó oldalára csapott a csáklyával. A vak arcok a zaj forrását keresték. Kaneesh csapdosva végigfutott a fedélzet egyik oldalán, aztán ugyanezt csinálta a másikon. Carla fogott egy kést, és egy üres lavórt ütött a nyelével.

– Mit csinálnak?

– Be akarják csapni őket, hogy azt higgyék, többen vagyunk. Ha azt hiszik, teljes legénység van, talán nem támadnak ránk.

A fejek minden hangra elfordultak.

– De akinek van esze, az mind megpróbálja becsapni őket, nem? – kérdeztem.

– Attól még beválhat. Nekik kell eldönteni, hogy megkockáztatják, igaz vagy blöff. Gyere, fogjunk valamit, és zajongjunk, amilyen hangosan csak tudunk.

Beszálltunk a lármázásba. A kalózok fejüket oldalt billentve füleltek. Kíváncsi, egzotikus madárnak néztek ki.

– Hogyan lehetnek kalózok, ha nem látnak? – kérdeztem, miközben merőkanállal vertem egy üres vizeshordót.

– Sötétben élnek. Nem kell látniuk. – Jenine egy bögrét és tálat vert össze.

– És ha elfognak egy hajót, mit csinálnak?

– Elfoglalják, és elveszik a rakományát.

– És az emberek?

– Választást kínálnak nekik, ahogy a quenantok.

– Milyen választást?

– Vagy beállnak kalóznak, vagy meghalnak.

– De akkor…

Már tudta, mit akarok mondani.

– Akkor miért vakok mind?

– Igen.

– Ha életben akarsz maradni, és közéjük tartozni, akkor megvakítanak. Hogy olyan légy, mint ők. Semmi tisztességtelen előny. Így kötelezed el magad.

– De ez… olyan barbár dolog.

– Ezért barbárok.

– De ha valakinek lenne látása köztük…

– Talán. Vagy valaki megpróbálhatna elszökni. Vagy átvenni a hatalmat. De ha elveszíted a szemed világát, közéjük tartozol. Akkor van választásod?

– Van. Attól, hogy nem látsz, még…

– Talán, de hogyan menekülsz? Hová menekülsz?

Kivéve a mélybe.

– Elengednek bennünket? Szerinted becsaptuk őket?

– Nem tudom. Hamarosan kiderül.

– Legalább mi látunk.

– Ne gondold, hogy az megment. Nem hallottál a Vakok völgyéről?

De hallottam. Egyszer tanultuk az iskolában. Volt egy olyan mondás, hogy a Vakok völgyében a félszemű is király. A történetben egy félszemű ember hallja ezt, és útra kel a távoli Vakok völgyébe, mert uralkodónak hiszi magát. Csakhogy kiderül, hogy a vak lakosság olyan tökéletesen alkalmazkodott a nekik ismerős környezethez, ahogyan ő sohasem lesz képes. És ahelyett, hogy király lenne, rabszolgaként végzi.

A hajó közeledett. Tiszta erőből zajongtunk, mintha teljes legénységünk lenne, amely nyakig felfegyverzett, és képes komoly veszteségeket okozni.

De talán túlságosan is erőlködtünk. Figyelmen kívül hagytuk, ami nyilvánvaló: a teljes legénység nem csinált volna ilyen lármát. Csendesebb lett volna. Még száz ember is tud hallgatni, ha kell, visszatartja a lélegzetét. A legénység szándékosan csendben lett volna, hogy támadásra csábítson, tudva, hogy előnyben van. Direkt hallgattak volna. Csak azok lármáznak ilyen szánalmasan és cseppet sem meggyőzően, akik tudják, hogy túlerővel állnak szemben.

Az üres edények keltik a legnagyobb zajt, és a mi zajunk bizonyította a gyengeségünket és sebezhetőségünket. Amikor valaki fütyül a sötétben, van rá sansz, hogy csak azért teszi, hogy megőrizze a lelkierejét. Valószínűleg egyedül van. Nincs hadserege, ami kétlépésnyire követi.

A barbár hajó most már alig száz méterre járt. A legénység a fedélzeten állt, és az biztos, hogy már első látásra sem a szépségükkel tűntek ki. Akik nem gyilkosnak látszottak, azok sokkal rosszabbnak. A kedvesebb megszabadított volna a nyomorodtól, a többi örömmel beletaszított volna.

Akit kapitánynak néztem, csak mert magasabb, szélesebb és hangosabb volt a többinél, a hajóorrban állt, fejét megdöntve, mintha a füle lenne a szeme, és olyan tisztán hallaná, mi történik, ahogyan egy ép szemű látná.

Szigonypuskát fogott, felemelte és célzott. Kaneesh gyorsan megpörgette a kormányt, közben a hajó felhajtóerején is állított. Felemelkedtünk, de a kalóz megérezte, a szigonypuska követett bennünket.

Aztán meghúzta a ravaszt.

A nyílvessző átsüvített a bennünket elválasztó téren, és beleállt a hajónkba. Vele együtt még három szigony röppent ki, és a hajónkat elejtették, akár egy éghalat.

A barbárok szorosan fogták a kötelet, és elkezdtek behúzni bennünket. Egyre közeledtek. Kaneesh a korláthoz rohant, és próbálta elvágni a köteleket, de vastagok voltak, sokat kellett vágni, és nem is érte el mindet. Vagy ha egyet elvágott, újabb szigony állt a hajóba, kis híján megölve őt.

– A pumpát! Indítsd be a pumpát! – kiáltotta Carlának.

Carla indította a kompresszort, az rázkódott, durrogott, majd beindult.

A barbárok olyan közel értek, hogy érezni lehetett a szagukat. Borzalmas volt. Régi ruha és mosdatlan test; tetves haj; szájszag, mosatlan fog és rothadó íny. Ezt nem mondják a kalózokról és brigantikról: hogy sokszor iszonyúan bűzlenek.

Jenine­nel Kaneeshnek segítettünk. Áthajoltunk a korláton, és pengével a kezünkben igyekeztünk elvágni a köteleket. Ahogy elvágtam egyet, hussanást hallottam, huzatot éreztem, majd visszhangzó pengő hangot, ahogy egy kés beleállt a hajóba, két centire a fülemtől.

Nem rossz lövés egy vakhoz képest, gondoltam.

Legközelebb talán nem téveszti el.

A kompresszor zümmögött.

– Kapcsold rá! – kiáltotta Kaneesh. – Teljes sebességre!

Carla lenyomott egy kart. A zümmögésből hangos zakatolás, majd összefüggő zümmögés lett.

– Jól van. Most!

Kaneesh a kompresszor bevezető csövéhez szaladt. Megragadta és megrántotta, mire a cső kitekeredett. Visszaszaladt a hajó oldalához. Fa és fém reccsent, ahogy a két hajó összekoccant. A barbárok már csak egy lépésre voltak. Kinyújtott kézzel tapogatóztak, csupasz, kérges lábuk előrearaszolt. Késüket és kardjukat fenyegetőn fogták. Olyan közel voltak, hogy láttam a rozsdát és a vért a pengéken.

– Most! – üvöltötte Kaneesh Carlának. – Hátramenetbe! Teljes erővel!

Carla átkapcsolta a kompresszort. Egy másodpercre csend lett, majd víz ömlött a csőből hatalmas sebességgel. Úgy lőtt ki, akár egy folyékony golyó. Kaneeshnek meg kellett vetni a lábát, nehogy az áradat lesodorja a fedélzetről.

A vízsugár úgy érte a barbárokat, akár egy kalapács. Egyiküket, aki már a fedélzetre lépett magasra emelt karddal, mellkason találta. A férfi szabályosan lerepült a mélybe. Eltűnt a sötétben, már csak azt hallottuk, ahogyan tompa puffanással földet ért a lenti Éjszakaszigeten.

Újabb kalózok léptek a hajónkra. Kaneesh kettőt visszavert a vízsugárral, egyet Carla csáklyával. Jenine­nel kétségbeesetten vagdostuk a köteleket. Ő áthajolt a korláton, én meg fogtam, hogy elérje az utolsót is. Ahogy vagdosott, a kalózok összevissza kiabáltak és káromkodtak. A vízágyú kisöpörte a lábukat, csúsztak a fedélzeten, fájdalmasan nekicsattantak a palánknak.

– Ez az!

A kötelet elvágtuk. Felhúztam Jenine­t.

– Teljes gőzzel! – kiabált Kaneesh. – Teljes gőzzel!

Rajtuk tartotta a vízágyút, miközben Carla a kormányhoz rohant. Teljes erőre kapcsolta a hajtóművet, és elhajóztunk. Már a tartalék telepeket használtuk, de tudtam, hamarosan kiérünk a fényre… már ha a barbárok nem érnek utol.

Üldözőbe vettek. Az evezősök a levegőt csapdosták a széles, lapos, legyezőszerű lapátokkal. Eszeveszetten, mégis egyszerre húzták, beleadva minden erejüket.

Mégsem tudtak utolérni bennünket, lehagytuk őket. Kilőttek még egy utolsó szigonyt, de mögöttünk esett le. Nemsokára a káromkodásukat is alig hallottuk, és rájöttem, hogy már nem érzem a bűzüket. A hajójuk sötét, távolodó folt maradt, egy árny az árnyak között. Otthagytuk őket a dühös csalódottságnak és az örök sötétnek, a brutális, erőszakos és valószínűleg rövid életüknek. Hadd várják a következő óvatlan utazót, aki elég ostoba, hogy az Éjszaka­szigetek között vágjon át.

Kaneesh kikapcsolta a kompresszort. Megnézte a mérőórákat.

– Nos? – kérdezte Carla.

– Üres. Újabb felhőket kell keresnünk.

A víz elvesztése csekély árnak tűnt a látásunkért és az életünkért. Életünk csak egy van, míg felhő mindig akad. Ha kivárja az ember. És néha nem lehet mást tenni.

Persze én szemlélhettem így a dolgot, nem az én rakományom és megélhetésem volt, hanem az övék. Nem kellett törődnöm vele. Legalábbis amíg meg nem szomjazom.

Viszont az én életemről is szó volt, eléggé megszoktam már, és örültem, hogy tart még egy kis ideig. Bár hogy meddig, azt nem tudhattam.