Főkép

Valahogy az utóbbi két hétben Budapest doom főváros lett, mert nemrég a legendás Lord Vicar, Count Raven és St. Vitus frontemberével kiálló Goatess dalaira bólogathattunk a Dürer kistermében, őket pedig most, nem sokkal később a szintén svéd Monolord követte, két eléggé fajsúlyos előzenekarral. A hazai HAW sajnos nem a legfoglalkoztatottabb banda sem koncert, sem lemezkiadás terén, ami eléggé szomorú, mert Makó Dávidék úgy nyomják bluessal mélyen átitatott rock/metal zenéjüket, ahogy itthon rajtuk kívül kb. senki. Ezt be is bizonyították a nekik jutott szűk fél órában, annak ellenére, hogy úgy tűnt, mintha valami csípné a szemüket a bulival kapcsolatban. Morcosak voltak, na, ami mondjuk az energiáknak jót tett, de a közönséggel való kommunikációnak annyira nem. Száz szónak is egy a vége: Gazsika még mindig zseni dobos, Dávid pedig borzasztó energikus énekes (bár a hangosítás nem állt egyértelműen az ő pártján), én meg marha jól éreztem magam, de a hamburger az erősítőn fikcsi azért elég izmos - ilyet utoljára a gimis zenekarom szintisétől láttam (szevasz, Gergő!). Mondhatnám, hogy azt kívánom, legyen új lemez, de ez, azt hiszem, felesleges, majd lesz, ha lesz (az esetlegesség úgy tűnik, a banda szerint is eléggé alapvető szervező eleme a HAW-nak), addig meg elég, ha időnként elnyomják az olyan alapvetéseiket, mint a „The Free Ride of the Workhorse”, élőben.

 

A hazai erőt percre pontosan követő kanadai We Hunt Buffalo már kevésbé játszott zsigeri zenét, és bár esetükben is megemlíthető a doom/stoner/sludge hármas, mint műfaji hivatkozási pont, de a tiszta és morcos énekkel is támadó trió jóval közelebb áll a modern Mastodon-féle dalközpontúsághoz, mint az izomból túráshoz. És amúgy ez nekem borzasztóan bejött. A Samwell Tarlyra hajazó dallamos énekes Ryan érzékenyebb hangja nagyon jól illett a fuzz rockos riffekhez (az Orange erősítők úgy zsizsegtek, mintha nem lenne holnap), és, ami a legfontosabb, a srácok tényleg kerek dalokban gondolkodtak. A váltások, szólók és refrének mindig ott jöttek, ahol kellett, és nagyon organikus, természetes folyása volt a számoknak, így a muzsika azokat is elkaphatta, akik amúgy nincsenek tisztában a banda munkásságával. Az egyik legjobb dalukat a „Back to the River”-t már rögtön az elején ellőtték, így innentől kezdve a többi tétel mind kicsit szürkébbnek tűnt, de azért összességében piszok jót zenéltek a We Hunt Buffalóék, sőt, számomra ők vitték az aranyat ezen az estén, úgyhogy remélem valamilyen furcsa véletlen folytán hallhatom majd még őket ebben az életben.

 

 

A kellően bemelegített tömeg (szerencsére a budapesti Monolord fanok, úgy tűnik, létszámban verik a Goatess követőit) aztán végül megkapta, amit akart, és a svéd banda színre lépésével már tényleg elszabadultak a monolitikus erejű riffek. Lehet mondani bármit, de a svédek marhára érzik ezt a Sleep és az Electric Wizard által megteremtett repetitív, pszichedelikus, de borzasztóan súlyos doom világot. A témák szinte beleivódnak az ember zsigereibe és csontvelejébe, és szétfeszítik a mellkasát, annyira erősek. Ősi, a barlangok torkából, a fortyogó föld mélyéről visszhangzó muzsika ez, ami, megfelelő fogékonyság esetén akár transzba is ejthet. Vagy elaltathat.

 

És őszintén, nekem ez volt az egyetlen bajom ezzel a koncerttel. Amikor működött, akkor nagyon működött (az utolsó húsz perc például hibátlan volt), de amikor kevésbé érdekes, vagy már tényleg az unásig ismételt riffek jöttek egymás után, akkor elkalandoztak a gondolataim, és még kicsit unatkoztam is. Ezt persze nem könnyíti meg Thomas Jäger vokalizálása sem, aki inkább csak kántál és deklamáltan beszél, mint énekel, és azt se valami változatosan. Lényeg a lényeg, ha egy kilencperces dal három riffből áll, akkor az vagy legyen a világ három legjobb riffje, vagy történjen valami olyasmi, amire felkapom a fejem (és ne a tempó lefelezése, könyörgöm), különben sajnos elkerülhetetlen az unalom. Bármi volt is azonban a bajom a Monolorddal, az utolsó két tételükkel mindent jóvátettek, mert mind az újlemezes „Cursing the One”, mind a klasszikus „Empress Rising” hibátlan kompozíciók. Ezekben tényleg megvalósul a súly, a hangulat és a mindenható riff egysége, a hasonló dalokra kéne rágyúrni igen erősen.

 

 

Meg még további hasonló minőségű koncertekre, mert összességében a Goatess után ez is egy maxpontos este volt; nem is értem, hogyan tud az underground klubélet ennyi királyságot kilökni magából manapság. Mondjuk, nem mintha bárki is panaszkodna.