Beleolvasó - Sarah Bannan: Súlytalanul

Fülszöveg:

Carolyn Lessing érkezése előtt nem sok minden történt az alabamai Adamsville-ben. Az emberek minden héten a futballcsapatuk győzelméért imádkoztak a vacsoraasztalnál és az iskolai gyűléseken. A legszexisebb Adams Gimis lányok listája évente frissült a szavazatok alapján, és a hatalmi viszonyok is annak megfelelően alakultak. A diákok az íratlan szabályok fényében élték mindennapjaikat, ügyelve például arra, hogy pomponlányok nem lógnak együtt az úszókkal, végzősök nem randiznak elsősökkel. Mindez törvényszerű volt addig, amíg be nem toppant az új lány.

 

Carolynról csak annyi derült ki a közösségi médiából, hogy New Jerseyből költözött át, és 1075 barátja van. A tengerpartokon készült fotókon olyan gyönyörűen festett a fiúbarátaival együtt, mint az Abercrombie cég modelljei. A való életben azonban jóval több volt ennél. Tökéletes.

 

A SÚLYTALANUL visszaránt minket a sötéten gomolygó kamaszkorba, amelyről Sarah Bannan riasztó, de hiteles képest fest első regényében.

 

Részlet a regényből:

1.

 

Hármas csoportokban érkeztek, egyforma rövidnadrágban és pólóban, hajukban narancssárga és fekete szalagokkal. Tágra nyílt szemmel kiabáltak, tapsoltak és forogtak, tökéletesen kimért és begyakorolt mozdulatokkal. Mosolyogtak, ajkukon szaténos, vörös rúzs, foguk fehér, makulátlan. Csillogtak-villogtak.

Ültünk a fedetlen lelátón, és törölközőket gyűrtünk a lábunk alá, hogy ne égesse meg a bőrünket a felforrósodott fém. Nicole Richie napszemüveget, Auburn and Alabama baseballsapkát és Abercrombie pántos pólót viseltünk, rövidnadrággal. A mező bal oldalán álló pontjelző állvány a hőmérsékletet is mutatta – 97 Fahrenheit, azaz 36 Celsius fok –, de a reggeli hírekből úgy tudtuk, akár 40,5 fokra is felszökhet a nap folyamán. Ehhez is kénytelenek voltunk hozzászokni Adamsville-ben: a forró és ragacsos levegőhöz, amely inkább folyadékhoz hasonlított, szinte úszni lehetett benne, a tikkasztó nyarakhoz, amikor az ember csak szükség esetén mozdult meg, és éppen csak annyi időre, amíg bejut egy légkondicionált helyiségbe. Eltűnt a hőmérséklet, és az idő jelent meg helyette: 17.24. Még kettő, vagy talán három óra volt hátra napnyugtáig, ám az ég már mélyebb narancssárga árnyalatot öltött, és időnként egy-egy felhőfoszlány lágyította a verőfényt. Ültünk egyhelyben, és hagytuk, hogy a kánikula tegye a dolgát: beleizzadtunk a lábunk alá terített törölközőkbe, tűrtük, hogy a patakok végigfolyjanak a lábunkon és a derekunkon is.

Újabb három lány futott ki a pályára, pomponos kesztyűkkel, meg-megérintették a lábujjaikat, hátraszaltókat hánytak. Vékonyak voltak, napbarnítottak, mosolygósak, és cseppet sem izzadtak. Frissnek, üdének és lehetetlenül tisztának látszottak, nem folyt le a szempillaspiráljuk, nem olvadt le az alapozójuk, nem borzolódott össze a hajuk. Tapsoltunk, ujjongtunk, néztük őket és várakoztunk. Az indulózenekar a lelátó szemközti oldalán játszott – rézfúvósok, dobok, és a „Harcra fel, Adams!” dallama. Énekeltük az ismerős részeket, a többi alatt pedig sikoltoztunk. Mindig ugyanúgy ért véget:

– ADAMS, ÉLJEN AZ ADAMS!

A meccsre a tornaterem kosárlabdapályáján került volna sor, de egy nappal az érettségi után egy csapat végzős megrongálta az épület falait, és később nem jelentkeztek végrehajtani a büntetésüket, vagyis hígítóval és metil-kloriddal lemosni a festéket a falakról. Az iskolavezetőség most már verhette a falba a fejét. Mr. Overton viszont bekeményített: nem hagyta, hogy a gondnokok fessék le a rongálást. Emiatt azonban egy héttel iskolakezdés előtt is úgy álltunk, hogy a tornaterem fala tele volt firkálva válogatott káromkodásokkal és szoftpornós szakkifejezésekkel. A szüleinknek azt mondták, hogy azt az iskolarészt az azbeszt miatt zárták le, de mi tudtuk az igazat. Ismertük a valódi okot. Hallottuk Taylor Lyontól, hiszen ő elmondta mindenkinek, és végül már senkit sem lehetett megtéveszteni. Legalábbis a fontos emberek közül senkit.

Figyeltük, ahogy a lányok a pálya szélére futnak, csak Taylor Lyon maradt középen, hogy egyedül buzdítsa tovább a focicsapatot. A tantestületi szponzorok az első sorban ültek – Miss Simpson, Mr. Ferris és Cox edző –, és mi egy idő után inkább azt néztük, hogyan lesik az ugráló, tapsoló, hajlongó és rikoltozó Taylort. Elképzelhetetlenül hangosan kiáltozott, egészen mély hang tört fel csaknem átlátszóan vékony testéből:

– Ritmusra! Táncoljunk! Együtt, együtt szurkoljunk! Éljen az AG!

Taylor haja enyhén vörösesbe fordult, egyébként barna volt, csak a napsütés hatására izzott fel itt-ott gesztenyés színben, és a fénylő tincsek úgy ragyogtak, mintha zsírkrétával kenték volna be őket. Óvodás korunkban Mrs. Cornish mindenre őt választotta ki, ő volt Hófehérke az év végi előadáson, ő állt a sor elején, ő mondta az asztali áldást zarándokként a hálaadási ünnepségen. Mrs. Cornish imádta Taylort, és mindig azt mondta, hogy a vörösesség „dicsfény” a hajában. A dicséret hallatán Taylor arca sötétvörösre változott, és amikor az óvónő újabb kiváltságban részesítette vagy újabb szerepet adott neki, szintúgy. Olyankor mintha valaki belecsípett volna az arcába, szinte még a fájdalom is végighullámzott a testén. Furcsa volt most ugyanazt az embert ilyen fesztelenül látni a közönség előtt, és alighanem ő is nehezen fogta fel, mennyit változott.

Még mindig elviselhetetlen volt a hőség, ezért elővettünk néhány üveg Snapples-t, és még jobban megpróbáltunk a cigánykerekező és szaltózó Taylorra figyelni, aki végül visszatért középre, meglobogtatta az ujján lévő szalagokat, elmosolyodott, felemelte és megrázta az óriáspomponokat, majd elhagyta a pályát. Véget ért a szólószáma.

Gemma Davis penderült középre, éppen akkor, amikor egy felhő úszott a nap elé, és blokkolta a verőfény útját. Gemma szőke volt, szinte platinaszőke, de tudtuk, hogy nem festi a haját, hanem eredetileg is ilyen világos, óvodás kora óta. Néztük, ahogy minden lábujjhegyen-ugrásnál meglibben a lófarka. Ő volt a legjobb tornász a csapatban – ő ugrott a legmagasabbra, ő volt a kapitány, és nem is akarták leváltani. Mindig mindenkire mosolygott, legalábbis mindenki egyhangúlag ezt állította, nem véletlen, hogy elsőben és másodikban is megválasztották a „legrendesebbnek”. Most, hogy velünk együtt a harmadik évbe lépett, a barátja, Andrew Wright negyedikes lett. Kívülről az ilyen dolgok valószínűleg jelentéktelennek tűntek, az emberek azt hihették, csak egy béna Hillary Duff-filmben számítanak, nekünk mégis számítottak, még ha nem is vallottuk be.

Gemma apja először állítólag kiakadt Andrew miatt – Davies tiszteletes volt a prédikátorunk –, és nyílt titok volt, hogy a szombat esti randikon velük tartott a moziba és az Olive Gardenbe is. Azt nem tudtuk, hogy mellettük is ült-e, vagy néhány sorral vagy asztallal arrébb. Feltételeztük, hogy a saját kocsiján ment, így Andrew legalább útközben kettesben maradhatott Gemmával, de még ez sem volt teljesen világos. Abban mindenki egyetértett, hogy Gemma erősen szabályozott életet él, és nem az a fajta, aki lelkészlány létére szembeszegülne a renddel vagy a tekintéllyel, mint Ashlee és Jessica Simpson. Gemma betartott minden szabályt, legalábbis tudomásunk szerint, és emiatt is volt olyan népszerű – meg a vonzó külseje miatt. Népszerű és rendes.

Nem értettük, mi baja van Davies tiszteletesnek Andrew-val. Ő is rendes volt, talán még Gemmánál is jobb természetű. Magas volt, cingár, esetlen, de kedves. Kinyitotta az ajtót a lányoknak, mindig úgy válaszolt, hogy „igen, asszonyom” vagy „igen, uram”, soha nem röhögcsélt imádság alatt, és azt sem nevette ki, aki elejtette a tálcáját a menzán. Homokbarna volt a haja és szeplős az arca. A mamáink érthetetlen módon a „cukker” jelzővel illették. Katonai nadrágot és New Balance edzőcipőt hordott, arcbőre tiszta és sima volt, mint egy kisfiúnak, valószínűleg még nem is borotválkozott. Sokkal magasabb volt Gemmánál, ezért elég furcsa párnak néztek ki csókolózás közben, ahogy Gemma lábujjhegyre ágaskodott, Andrew pedig összegörnyedt. Később leszűrtük a tanulságot: az apró lányok a gyengéi. Minél kisebb, annál jobb. Gemma a zsebében is elfért volna, észrevétlenül magánál tudta volna hordani.

Gemma Daviesnek vallási okokból nem volt szabad fürdőruhát viselnie, és általános iskola negyedik osztályában, amikor egy vízi vidámparkba kirándultunk Moultonba, hatalmas szoknyanadrágot és kinyúlt pólót vett magára a medencében. Senki sem nevette ki – legalábbis emlékeink szerint –, egy évvel később mégis beteget jelentett a következő hasonló kirándulásnál.

Annál inkább ámuldoztunk pomponlány-szerelésén, a fűzőszerű felsőn és a bélyeg méretű kis szoknyán, mert valahányszor felemelte a karját, kivillant a köldöke. Szálkás izomzata volt, a bőre barnára sült, és le is gyantáztathatta a lábát meg minden egyéb területet, mert amikor a mérlegállást csinálta, mindenhol simának és tökéletesnek tűnt a teste. Nagyon szép volt. Szép és kecses.

Nem győztünk csodálkozni azon, hogy Davies tiszteletes megengedte neki a pomponlány-csapatban való táncolást. Arra gyanakodtunk, hogy az apjának titokban tetszik a az alabamai pomponlányokat gúzsba kötő rengeteg szabály – sok mindent nem tehettek meg, amit máshol igen, főleg a feneküket és a csípőjüket illetően. Deréktól felfelé sokféle mozdulatot alkalmazhattak, de határozottan tiltották nekik az olyan hip-hop stílusú elemeket, mint amilyenek a Bring it on klipjében is szerepeltek. Mégis, a lányok alig-ruhában táncoltak a közönség előtt, és nem értettük, hogy ha Gemmának fürdőruhát sem szabad viselnie, miért engednek neki annyi sokat sejtető végtaglengetést. Törtük a fejünket, hogy vajon mi a különbség egy fürdőruha és egy táncosruha között, hiszen a mi ülőhelyünkről például alig látszott eltérés, mégis lehetett valami magyarázat az egészre, mert maga Davies tiszteletes is ott ült a tribünön a feleségével, méghozzá elöl, közvetlenül a tanárok mögött. Gemma anyja középiskolásként maga is pomponlány volt az Adams Gimiben, és a lánya sokszor büszkélkedett a régi iskolás évkönyvekben szereplő fotóival. Mrs. Davies még mindig úgy nézett ki, mint egy pomponlány, vagy a Született feleségek egyik szereplője, a fiúk pedig gyakran mondták rá a háta mögött, hogy DMD*. Nem derült ki, mennyire gondolják komolyan, és bár elég gusztustalannak tűnt, hogy így beszélnek egy középkorú nőről, a szívünk mélyén mégis irigyeltük Gemmát és az anyját. Valahányszor a plázában jártunk, ott láttuk őket harmonikaszerűen elrendezett papírtasakokkal, rajtuk Banana Republic, Abercrombie és Parisians feliratokkal. Másnap Gemma mindig valami új cuccban jelent meg.

Figyeltük Gemma parányi alakját, ahogy végigszaltózott a füvön – maximum százötvennyolc centi lehetett –, és a napsütésben szikrázó sminkjét; biztosan Stila vagy Benefit márkát használt. Olyan kék volt a szeme, hogy az ember legszívesebben fejest ugrott volna bele, és olyan hatalmas, mint egy Disney figuráé. Az új tanárok, akik más városból jöttek, és nem voltak tisztában vele, hogy Mrs. Davies hajdan szintén a szurkolócsapat vezetője volt, Davies tiszteletes pedig a focicsapat kapitánya, kissé lassú felfogásúnak és bamba tekintetűnek tartották. Hatodikban, társadalomtudomány-órán a tanár egyszer megkérdezte tőle, ki az Egyesült Államok elnöke, és Gemma nem válaszolt. Mr. Abbot először azt hitte, váratlanul érte a kérdés, de ahogy némán teltek a másodpercek, majd a percek is, a tanárban egyre érett a meggyőződés, hogy Gemma valamilyen szinten retardált lehet. Beküldte az igazgatói irodába, és mint később kiderült, végeztetett vele egy alkalmassági és IQ tesztet. Az ügy végül nem jutott el az igazgatóig, mert a titkárnő, Mrs. Bullen jól ismerte Davieséket, és tudta, hogy csak valami félreértésről lehet szó. Kijelentette, hogy Gemma megbetegedett, és haza kell mennie.

Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ő a legkedvesebb lány az osztályban, de ha jobban belegondolt az ember, ha megpróbálta felidézni, mikor és kivel volt kedves, semmi sem jutott eszébe. Visszatekintve is csak az együgyű kisugárzásával tudtuk magyarázni, hogy miért ragasztottuk rá ezt a címkét. Vagy talán a szépsége, a sima, szőke haja és a tökéletesen napbarnított bőre miatt. Bár az igazi indok az lehetett, hogy amit túl sokszor hangoztattak, az igaznak tűnt. Néha eszelősen akarjuk, hogy valami igaz legyen.

Gemma tovább skandált, tapsolt, pörgött-forgott és ugrált. A hátsó sorok egyikében egyszer csak felkiáltott egy végzős fiú:

– Szexi!

– Tőled akarok gyereket, Davies!

– Szaltózz még egyet, Gemma!

– Sissstereg!

– Tépd le!

Hátrafordultunk és a hadonászó, egymást hátba veregető fiúkat figyeltük, akik befogott szájjal próbálták tompítani a kurjantásaikat. Ezután Davies tiszteletesre néztünk, akinek meg sem occant a feje. A karját viszont felemelte és átkarolta vele a feleségét, kissé közelebb húzva magához. Mrs. Davies lefejtette magáról a férje karját. Túl meleg volt.

Gemma a mező széléhez szaladt, és átölelte Taylort. Következőként Brooke Moore futott ki a pályára, ahová most már jókora árnyék borult.

Brooke szeme sötét volt, szinte fekete, és még kontrasztosabbá tette a szemceruzával fölé húzott, fehér vonal – még onnan is láttuk, ahol ültünk, még árnyékba borulva is. Ezernyi szeplő lepte az arcát, de java részét sikerült eltüntetnie folyékony alapozóval. Amikor táncra perdült, mormogás hallatszott a lelátóról, a fiúk és a lányok pletykálni kezdtek, talán a szülők és a körülöttünk összegyűlt öregdiákok egy része is.

– Micsoda segg!

– Legalább öt kilót hízott.

– Megvan az hét is.

– Biztos antibébin van.

– Szerintem jól áll neki.

– Hazug!

– Hagyjátok már békén!

– Csak megjegyeztem!

– Mint egy töltött piskóta!

– Maga a két lábon járó szex!

– Kuss legyen már!

Annyi biztos, hogy az egyenruhája két számmal kisebb volt a kelleténél, és mint később megtudtuk, az anyja pont azért vette neki, hogy motiválja a fogyásra. Brooke magas volt, a lába Gemma egész testmagasságánál hosszabbra nyúlt, márpedig „ha az ember százhetvenhárom centi és felszed néhány kilót, a pomponlány egyenruha nem fog túl előnyösen állni rajta” – hallottuk később Miss Simpson szájából, csak nem adtunk túl sokat a szavára.

Brooke hibátlanul adta elő a mozdulatsort, egyenesen és mereven tartotta a karját, és szabályos vonalban tapsolt, közvetlenül az álla alatt. Makulátlan gyertyaállás, mintaszerű kézemelés, mérlegállás… a túlsúlya mégis mindenről elvonta a figyelmet.

Ettől függetlenül mindenkinek be kellett látnia, hogy még mindig gyönyörű. Egy időben a helyi ruhaboltban, a Parisians-ben modellkedett, és pár évvel korábban egy valódi ügynökség is lecsapott rá a birminghami Galleriában, hogy magukkal vigyék New Yorkba interjúkra. Senki sem tudta pontosan, miért nem ment el. Egyesek szerint ez az egész azt bizonyítja, hogy nem is modellügynökség volt, senki sem fedezte fel, csak valóságshow-válogatásra ment Birminghambe a Road Rules-ba, a Big Brotherbe, a Real Worldbe vagy valami hasonló műsorba, és vissza is hívták, csak nem volt elég pénze kifizetni a repülőjegyet New Yorkba. Akárhogy is volt, a bőre még mindig hibátlannak látszott, soha nem csúfította el pattanás, még egy apró mitesszer sem. Élő Neutrogena-reklámnak csúfoltuk. Nem volt mindig ilyen magas – általános iskolában a legkisebbek közé tartozott az osztályában, és mivel a haját mindig hosszúra, szinte a derekáig engedte nőni, még alacsonyabbnak látszott. Időnként befonva hordta a tincseit, és az embert szinte hipnotizálták a barna fonatok, amelyek néhol olyan fényesek voltak, mint a pénzérmék, máshol mint egy összefont kakaós kalács, alul pedig tökéletes, lila csatt fogta össze őket.

Brooke mindig le akarta vágatni a haját – könyörgött az anyjának, hogy rövidebb frizurát hordhasson, amit könnyen a füle mögé tud tűrni, de az anyja hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy egy lányhoz hosszú haj illik, és egy előnytelen hajvágás kiemelné Brooke markáns állkapcsát és enyhén horgas orrát. „A bubifrizura nem ismer kegyelmet” – súgta a barátnőinek a Winn Dixie-ben, a templomban vagy a klubban, valahányszor a lánya csodálatos haját dicsérték.

Tízéves korában aztán Brooke a saját biciklijén ment el egy fodrászhoz – a Cutting Edge-be, a Just Cutsba, de lehet, hogy csak Samhez –, félévnyi összespórolt zsebpénzzel a táskájában. Megmutatta a fodrásznak egy magazinból Jennifer Aniston rövid, egyenes haját és Tiffany Theissen bozontos frizuráját. Mielőtt azonban előkerült volna az olló, megjelent az anyja, és megakadályozta a műveletet. Még évekig maradtak a hosszú fonatok.

Miközben a pályán skandált és táncolt, haja a vállát verdeste; valamikor az elmúlt öt évben sikerült megnyernie a harcot. Egyáltalán nem láttuk kiugrónak az állkapcsát, az orra is tökéletesnek tűnt, de felröppent a hír, hogy a nyár folyamán Mrs. Moore több plasztikai sebésszel is egyeztetett időpontot a lánya számára. Valami orrsövényferdülést emlegettek. Ahogy Brooke-ot néztük, az is felmerült bennünk, hogy esetleg zsírleszívást is fognak kérni. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt a legkövérebb a pomponlányok között. Gyanítottuk, hogy visszaesett a félig-meddig bulimiás állapotába. Nem volt elég önfegyelme ahhoz, hogy anorexiássá váljon.

Mindenhol feszült rajta az egyenruha, de melltájékon volt a legrosszabb. Amúgy is nagy volt a melle, de a nyár folyamán még hatalmasabb lett. Azt beszélték, hogy az internetről kellett melltartót rendelnie, mert senki más nem viselt 70H-t vagy egyéb, hasonlóan lehetetlenül óriás méretet. El sem tudtuk képzelni, milyen fehérneműt tudott felvenni erre az alkalomra. Valaki azt mondta mögöttünk: „Úgy néz ki a melle, mintha a National Geographicot nyitottad

volna ki”. Mindenki elnevette magát, mert tudtuk, mire gondol. Tizenkét vagy tizenhárom éves korunkban, amikor mindenki még csak a tornához vett fel melltartót, ő már vörös Victoria’s Secret csipkemelltartót viselt félig áttetsző, fehér blúza alatt.

Brooke befejezte a skandálást, a közönség pedig tapsolva kiáltozta a nevét. Akármennyit hízott, az emberek még mindig szerették, és közkedvelt maradt. Mrs. Moore nem a lelátón ült, hanem a parkoló szélén állt, bal kezében cigarettával, jobb kezében diétás kólával. Platinaszőke haján megcsillant a napfény, és messziről is látszott, hogy minden tincse gondosan be van állítva. Hatalmas napszemüvege eltakarta a fél arcát. Azt sem tudtuk eldönteni, látta-e egyáltalán a produkciót. Nem tapsolt. Tele volt a keze.

 

***

 

Összevissza fészkelődtünk a lelátón. Törölgettük az izzadságot a derekunkról, fújtatásunk emelgette a frufrunkat a homlokunkról. Minden lehetséges módon hűtöttük magunkat.

Lenéztünk az előttünk elterülő pályára. Az ötvenyardos vonal előtt ültünk, a pálya közepe táján, és megjegyeztük, hogy még soha nem láttuk ilyen zöldnek és gondozottnak a mezőt – a fehérre festett vonalak élesebbek voltak, mint egy HD-videón. Középen az iskola nevének kezdőbetűi, az „AG”, és legendás szerencseállatunk, a medve rajza. Átnéztünk a szemközti lelátókra, a folyamatosan játszó zenekarra, a fekete és narancs foltok tengerére. A lelátók mögött telefonpóznák álltak, mögöttük a parkoló terült el, és a háttérben hat fenyőfa sorakozott. Üres és rózsaszín volt az ég. Olyan érzés volt, mintha a futballpályánk a semmi közepére pottyant volna le, ezért nem lehetett látni semmit a lelátókon és a parkolón túl.

Lauren Brink odafordult hozzánk: – Komolyan beledöglök ebbe a hőségbe. Könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak végem lesz.

Vihorásztunk. Nicole felhúzta a pólóját, hogy megtörölje az arcát. – Szó szerint vödörrel lehetne felfogni rólam az izzadtságot. Szó szerint.

Lauren a szemét forgatta. – Tényleg? Szó szerint érted, hogy szó szerint? – Nicole szája mintha megrándult volna egy kicsit, de nem lehetett biztosan tudni.

Jessica Grady Nicole karjára tette a kezét. – Jó úton haladsz Brooke felé – suttogta. Nicole nevetett, habár tudta, hogy igaz lehet, amit Jessica mond, és valójában semmi vicces nincs benne. Ő lehet a következő Brooke.

Ránéztünk Brooke anyjára, aki újabb cigarettára gyújtott, és felbontott még egy doboz diétás kólát.

– Szerintem annak a nőnek verejtékmirigyei sincsenek – jegyezte meg Lauren. – Ahogy könnymirigyei sem. – Elmosolyodtunk, és elképzeltük, milyen lenne, ha Mrs. Moore lenne az anyánk, az igazi anyánk, nem a női cserkészcsapat vezetője, és nem is a szülők képviselője az osztálykirándulásokon. A valódi anyánk. Egyöntetűen úgy gondoltuk, hogy rossz lenne. Borzalmas lenne.

Meglátásunk szerint – illetve abból kiindulva, amit Mrs. Moore a mamáinknak mondott a szülői értekezleteken vagy a Winn Dixie-ben – egyetlen dologgal volt elégedett Brooke-kal kapcsolatban: Shane Duggannal. Shane népszerű volt, jóképű, jó testű és jó tanuló – nem lángész, de nem is buta –, az apja menő irányító focista volt annak idején, és a saját képére formálta Shane-t. Shane évekig udvarolt Brooke-nak, mire sikerült elhívnia egy randira. Így hallottuk, vagyis ezt pletykálták. Mielőtt Shane elkezdte a negyedik évet, a nyári szünetben látták Brooke-kal együtt moziban – a Salt ügynököt, a Vasember 2-t és a Perzsia hercegét is megnézték –, aztán a Wendy’s-ben is. Egymás mellett ültek, és ugyanazt a Frostyt itták, állítólag. Shane mindennap elment a városi klubba, ahol Brooke vízimentőként dolgozott.

Senki sem tudta biztosan, járnak-e, mivel soha nem mentek el együtt egy buliba sem. De arról mindenki meg volt győződve, hogy le szoktak feküdni egymással, és ezért szed hizlaló bogyókat Brooke. Gemmával együtt szüzességi fogadalmat tettek a templomban tavaly, és ennek bizonyságául gyűrűt is viseltek a gyűrűsujjukon, ám miután Brooke Shane-nel kezdett járni, mindenki biztosra vette, hogy megszegte az esküt. Másodikban körbejárt egy SMS arról, hogy Brooke csak szórakozik a sráccal, de egyesek pont az ellenkezőjét állították: hogy Shane csak az esküje megszegésére akarta rávenni a lányt. Mi nem sokat törődtünk az okokkal. Shane Duggan esküvel és eskü nélkül is szexi volt.

Végignéztük a nyolc lány közös táncát, a hivatalos válogatott szurkolócsapat tagjainak előadását. A második évünk utolsó hetét azzal töltöttük, hogy megnéztük a produkciójukat, összesen huszonegy lányét, és megválasztottuk a legtehetségesebbeket, a legszebbeket, a legnépszerűbbeket, és természetesen azokra voksoltunk, akiket a legjobban ismertünk. Most pedig ott voltak előttünk, a legkiválóbbak közülünk, akikkel a legszívesebben cseréltünk volna.

Tapsoltunk, sikoltoztunk, amikor pedig végre feltűnt a focicsapat a pomponlányok mögött, a banda a „Harci indulót” kezdte játszani. Hamarosan Cox edző is a pálya közepére lépett, narancssárga hajjal, narancssárga sapkában. A nap keresztülsütött elálló lapátfülein. Ritka egy szerencsétlen fazon volt.

– Nagyon izgalmas év áll előttünk! – Felvisított a mikrofon, mire mindnyájan befogtuk a fülünket. A végzős fiúk fütyülni kezdtek, a szülők a szájukat húzták. Cox edző hátrébb lépett, aztán ismét előrehajolt, és halkabban folytatta. – Ez egy rendkívül tehetséges csapat! Hiszek ezekben a fiúkban, pelenkás koruk óta ismerem őket, láttam, ahogy életükben először eldobják és elkapják a labdát. – Elhallgatott, és lenézett a kezére. Mindig a testére írta a puskát, évek óta onnan lesett, és ezen az estén úgy láttuk, mintha a felkarjáig kígyóznának a sorok, vagy akár egészen a válláig. – Szeretném megköszönni a srácoknak, hogy ilyen elhivatottan edzettek egész nyáron. Dacoltak a rekkenő hőséggel, és egyszer sem panaszkodtak. A következő hónapokban azonban a ti biztatásotokra szorulnak, hogy erősek maradjanak, hogy tovább tudjanak összpontosítani. Megkérek mindenkit, látogasson ki a meccsekre, itthon és máshol is, és szurkoljon ennek a csapatnak, amely hitem szerint veretlenül végig tudja játszani a szezont. Tavaly mindössze két meccset veszítettünk el, és tudom… TUDOM, hogy idén meg tudjuk csinálni. Ha bízunk magunkban, ha bízunk az Úrban, ha fókuszálunk, erősek maradunk. Áldott legyen az Úr neve!

Cox edző hátrébb lépett. Tapsoltunk, a zenekar a dobokat verte, majd lassan Davies tiszteletes lépett a mikrofonhoz.

Amikor felemelte a kezét, elhallgattunk. Pár utcával arrébb egy mentőautó szirénája vijjogott, aztán megint csak a forgalom tompa zaja hallatszott. – Imádkozzunk!

Ekkor elkezdődött az ima. Az évért mondott ima. Adamsvilleben nem azért imádkoztunk, hogy be tudjuk fejezni az iskolaévet, hogy sikeresen leérettségizzünk, hogy jó állást szerezzünk vagy bekerüljünk a Borostyánligában szereplő, előkelő iskolák valamelyikébe. Nem azért imádkoztunk, hogy sikerüljön kikerülnünk abból a városból, és végre elkezdődjön egy rendes, élhető élet. A focicsapatunkért imádkoztunk, hogy veretlen maradjon, és kijuthasson az állami mérkőzésekre. Hogy győzzünk.

Lehajtott fejjel illett imádkozni. Többnyire sikerült is, de olyan meleg volt és olyan sokáig tartott, hogy néha akaratlanul is körbenéztünk, és egyszer csak valami magára vonta a figyelmünket a pályától balra elterülő parkolóban. Valaki kiszállt egy vörös kocsiból – talán Hondából –, és elindult a lelátók felé. Davies tiszteletes prédikációja alatt a közeledő alakot figyeltük: egy lányt, aki egyre közelebbről és közelebbről látszott. Még akkora távolságból is egyértelmű volt, hogy soha nem láttuk korábban.

Befejeződött az imádság, és újra kitört a tapsvihar. A nap elindult a láthatár felé. Legalább öt fokkal lehűlt a levegő. Magunkhoz vettük a törölközőnket, és elindultunk a mező felé. Köszöntünk Taylornak, amikor találkozott vele a pillantásunk, aztán megálltunk egymás mellett, és figyeltük, ki merre megy.

Azt az ismeretlen lányt kerestük a tömegben. Azt hittük, könnyű észrevenni egy új embert egy kisvárosban, ahol soha nem változik semmi, de nyoma veszett. Azt hittük, eltűnt. Aztán ahogy a lefelé gyalogoltunk a lelátó lépcsőjén a pálya irányába, ismét felbukkant alacsony, törékeny, szép alakja. Hosszú, fényes hajának csak a vége volt hullámosra szárítva. Farmert viselt – fogalmunk sem volt, hogy bírja benne a hőséget –, szemkápráztatóan fehér, pántos pólóval. Makulátlanul nézett ki.

Muszáj leszögezni: annyira felfoghatatlan dolog volt egy új lány érkezése a városba, hogy hirtelenjében nem tudtunk mit kezdeni vele. Nemcsak mi, hanem a szüleink, a tanáraink és az edzőink sem. Nem volt jellemző, hogy az emberek csak úgy Adamsvillebe jönnek. Onnan inkább elmentek, egy származási hely volt, ahol az emberek megszülettek, felnevelkedtek, aztán többnyire életük végéig maradtak. (Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért később mindenki igyekezett jó kapcsolatot kialakítani Carolynnal és az anyjával, méghozzá úgy, hogy nem is tudatosult bennünk. Azt akartuk, hogy simán menjenek a dolgok, és szerettük volna megismerni őt. De be kellett látnunk, hogy ez egy kétirányú utca. Nem csak rajtunk múlott. Nem csak a mi felelősségünk volt, nem csak mi tehettünk róla.)

A lány bizonytalanul, imbolyogva állt, a lábát nézte, aztán elővette a mobilját, és nagyon gyorsan – ahogy mi szoktunk – gépelni kezdett. Ekkor Davies tiszteletes elkiáltotta magát: – Lynn! – A lány felnézett, és hirtelen szilárdabban állt a lábán. A lelkész elindult a lány felé, és ő is közelebb sétált hozzá. A tiszteletes megint a nevén szólította, ezúttal tisztán hallottuk: – Carolyn! – Átkarolta a lány vállát, és végigvezette a pályán.

Mozdulatlanul és szótlanul néztük, ahogy jár, a haja előre-hátra leng, kezét pedig a farzsebébe dugja. Davies tiszteletes pár lépést előrébb sétált, próbálta a zenekart lelkesíteni, a lány pedig megbotlott egy kicsit, bár nem láttuk, miben. Eltűnt a tubát fújó Michael Morrison mögött, aztán megint felbukkant, egyik kezében a flipflop-papucsával, amelyet igyekezett visszavenni a lábára. Még abból a távolságból is egyértelműen látszott, hogy mindene tökéletes, a haja, a körme és a ruhája is. A tiszteletes visszafordult, intett neki, aztán a lányöltöző felé mutatott. Megvárta az ajtó előtt. A lány összefutott Ken Phillipsszel, az iskolagondnokkal, akit csak Ken gondnoknak neveztünk. Elhúzta az útból a felmosóját, a seprűjét, félretolta a tisztítószeres vödröt, és közben majdnem ki is öntötte a vizet, hogy a törékeny lány beférjen a hatalmas, duplaszárnyú ajtón.

Később sokszor eszünkbe jutott ez a pillanat: amikor először láttuk, egyik kezében a papuccsal, a selymes hajával, a tökéletes, parányi testével. Később, amikor a tévében mutatták a képeit, sokkal idősebbnek láttuk rajtuk, és nem jó értelemben. A szeme pedig… a szeme változása tűnt fel a leginkább. A vége felé sokkal fáradtabbnak látszott. Fáradtnak, szomorúnak, unottnak, kiábrándultnak és megviseltnek.

Ám mindez csak később jött, a történtek után. Aznap ott, a focipályán, a mező szélén, egy friss és üde Carolyn Lessinget láttunk, életünkben először, egyik kezében a papucsával, idegesen, de mosolyogva. Olyannak láttuk, amilyen valójában volt: tökéletesnek.