Főkép

Mit tudunk Mace Winduról? A filmek alapján nem sokat: tudjuk persze, hogy a Jedi Tanácsban magas pozíciót tölt be, hogy adnak a szavára, és kikérik a véleményét. Azt is tudjuk, hogy sötét bőrű, humán Jedi-mester, aki a Rendben egyedülálló módon lila színű kristályt használ a fénykardjához – de ennél nem sokkal többet. A Sith-ek bosszúja regényváltozatából azonban az is kiderül, hogy Windu a Vaapad vívóstílus megalkotója, és gyakorlatilag egyetlen mestere. A Vaapad pedig már csak azért is fontos, mert egy olyan technika, amely a használója sötét oldalhoz való vonzódását erősíti: a természetes gyengeséget erőként értelmezni, kiaknázza a Jedikben rejlő gonoszságot, ezáltal aki igazán elmerül ebben az elmeállapotban, az épp olyan könnyen kerülhet át visszavonhatatlanul a sötét oldalra, mint ahogy a leghatalmasabb Jedivé is válhat. „Egészséges” ez a világos oldalon élők számára? Hogyan formálja a Vaapad a gondolkodásmódot és az Erőhöz való viszonyt? Mit kellett Windunak elszenvednie az évek során emiatt? És egyáltalán, milyen valójában Mace Windu?

 

Most éppen kétségek gyötrik. Nemrégiben elveszett a Haruun Kal bolygón Depa Billaba, lányaként tisztelt egykori padavanja (aki a Jedi Tanács megbecsült tagjává is vált), és amikor újra hírt hall felőle, a lehető legrosszabb következik be: Depát mintha elragadta volna a sötétség. Windu nem késlekedhet, a dzsungelbolygóra, egykori szülőhazájába indul, hogy kibogozza az egész rendszeren átívelő polgárháború szövedékét, és hogy kiderítse, mi történt padavanjával. Depa vajon menthetetlen? Ha tényleg ez történt, akkor mit tegyen? Hurcolja bíróság elé? Végezze ki helyben? Windu nem tud dönteni, érzelmei, amiknek nem is szabadna létezniük, megláncolják, és miközben egyre mélyebbre merül a véres és kegyetlen dzsungelharcokban, úgy döbben rá egy mélyebb igazságra az Erőről és az ő benne elfoglalt helyéről. De vajon ebben megnyugvásra lelhet?

 

„– Ez nem a jóról és a gonoszról szól – válaszoltam. – Hanem az Erő alapvető természetéről. A Jedik nem erkölcstanítók. Ez egy széles körben elterjedt tévhit. Mi alapjában véve rendkívül gyakorlatiasak vagyunk. A Jedik nem azért önzetlenek, mert jók akarnak lenni, hanem mert így biztonságos. Ha a saját céljainkra használjuk az Erőt, az rendkívül veszélyes. Ebbe a csapdába még a legjobb, legkedvesebb, legfigyelmesebb Jedi is beleeshet. Ez az út oda vezet, amit mi úgy nevezünk: a sötét oldal. A jó cselekedetek végrehajtására szánt hatalom végül csak hatalom lesz. Egy puszta erő. Egy önmagáért való cél. Ez az őrület egyik formája, amelyre a Jedik rendkívül fogékonyak.”

 

A Töréspont nem azoknak az olvasóknak való, akik egy gyorsan pörgő, akcióban, lövöldözésekben és fénykard-párbajokban gazdag könyvet szeretnének olvasni, akik szimplán ki akarnak kapcsolódni, majd két nap múlva elfelejteni az egészet. Bár nyilván a Töréspontból sem hiányoznak az izgalmas csatajelenetek, Windu lilás színű fénykardja is többször előkerül, érdekes ellenfelek és konfliktusok adják a történet gerincét, mégsem ezért tartom olyan lenyűgözően jónak: hanem mert képes egy eddig ismeretlen oldalát megmutatni a Jedi-mesternek, és mert olyan mélyre merülünk az Erő világos és sötét oldalának kapcsolatában, mint még eddig soha. Mace Windu ugyanis ezen a határvonalon él: bár a jó cél érdekében használja az Erőt, próbálja legyűrni magában az egyre mélyebb sötétséget, sosem kerekedhet rajta véglegesen felül. Ebből merít erőt, ez tartja életben – és amikor a dzsungel örvénylő energiái közepette a lehető legkeményebb morális dilemmákkal szembesül, akkor minden korábbinál vékonyabbnak tűnik ez a határvonal.

 

Hiába érik egymást a küzdelmek, ez a fajta Jedi-pszichológiai mondanivaló, az Erő sötét oldalának bemutatása teszi olyan félelmetesen hatásossá ezt a regényt. Megvan benne mindaz, amiért rajongok ezért a világért: képes grandiózussá tenni látszólag egyszerű eseményeket, a lélekben megbúvó drámák is monumentálissá válnak. Mace Windu elmélkedései velünk maradnak, ezek után garantáltan nem tudunk ugyanúgy tekinteni az Erőre, mint korábban – hogy emellett a cselekmény is ilyen magával ragadóan izgalmas, az már csak a hab a tortán. Matthew Stover az a szerző, aki amúgy nem ír olyan nagyon szépen, viszont műfajában mégis szinte verhetetlen: kevés könyvvel találkoztam ebben az univerzumban, ami ennyire képes maga alá gyűrni. A Töréspont talán a legjobb Star Wars regény, amit valaha is olvastam.