Főkép

A Művészetek Palotájában, a Fesztiválszínház szintjén, közvetlen a Bartók Béla Hangversenyterem mögötti rész formája kivág egy olyan absztrakt, nyitott teret a valóságból, amely mindig segít ráhangolódni egy várhatóan inkább elvont zenei élményre – mint amilyet a Volcán Trio előzetes elképzeléseim szerint kínált. A várható muzsikáról csak nagyon halvány vonalakban, legfőképpen az afro-kubai zongorista óriás, Gonzalo Rubalcaba akusztikus munkássága mentén volt eddig némi fogalmam. A korábbi munkái közé tartozó, 1991-es The Blessing ma már klasszikus, a Charlie Hadennel tavaly megjelentett Tokyo Adagio, egy koncertfelvétel, pedig instant klasszikus. Ezért is lepett meg, amikor a színpadon egy basszusgitárhoz illő szettet, illetve az akusztikus zongora mellett egy szintetizátort is megpillantottam. Persze azoknak, akik ugyanezen a helyszínen tavaly novemberben meghallgatták Tigran Hamasyan, az örmény zongoristaóriás egészen lehengerlő koncertjét, az akusztikus zongora trió elektronizálása a basszus vonalon nem lehet szokatlan – engem is inkább kíváncsivá tett, hogy Rubalcaba hogyan integrál több elektromos hangszert is a saját muzsikájába.

 

És innen csak szuperlatívuszokban kellene mesélni a koncertről, bár talán éppen ez fejezné ki a legkevésbé azt az élményt (vagy legalábbis azt, ami a szavak szintjén visszaadható három ilyen fantasztikus muzsikus játékából). Már ahogyan megjelentek a színpadon, az is arról árulkodott, hogy itt a ritmusok fogják alkotni a zene központi ívét – Jose Armando Gola basszusgitárosból csak úgy sugárzott a rock-sztár, Horacio „El Negro” Hernandez rikító zöld és foszforeszkáló szemüvegkerete pedig hosszú hajával az elrettentő dinamizmus jegyeit hordozta járásával. És igen, mindez utána a zenében is megtörtént, mégis egy annyira finom és kimunkált nyelven, amely minden őrület és a mezőkön nem dúdolható dallamok ellenére is olyan nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugárzott az egész este folyamán, hogy akármennyit barangolt is ez a trió az egész-fél és fél-egész skálák matematikai labirintusaiban, képtelen volt bármilyen kényelmetlenséget okozni.

 

Valahogyan annyira természetesen jöttek azokra a rumbákra és szambákra épített, tíz ujjal leütött akkord hegyek, valahogyan Hernandez, a néha már túlzásba vitt lábkolompolása ellenére is olyan könnyedséggel hozta a lehető legkomplexebb formában felépített, de mégis a tánc lépéseiből táplálkozó alapokat, hogy semmilyen nehézséget nem okozott a zenészek mögé képzelni a kubai tengert – és teljesen ellazulni.

 

Jose Armando Gola egy olyan basszusgitáros fenomén, aki nem csak játssza, de hallja is a zenét, és képes Rubalcaba vadságát egyszerre amplifikálni és megszelídíteni. Bár Rubalcaba zongorajátéka nem tartozik a személyes kedvenceim közé, de kétségtelenül eredeti, impulzív és most egy olyan trió kontextusába helyezte – ami a Volcán formáció lemezén Giovanni Hidalgo ütőhangszeressel kiegészülve kvartettként szólal meg –, amit bármikor szívesen elhallgatnék újra és újra. Ezért csak azt tudom ajánlani, hogy ha most lemaradtak róla, legközelebb feltétlen jöjjenek el.

 

Előadók:

Gonzalo Rubalcaba – zongora

Jose Armando Gola – basszusgitár

Horacio „El Negro” Hernandez – dobok