Főkép

Roppant friss és elegáns, visszafogott és mégis rendkívül feszes Ches Smith (dobok) stílszerűen harangjátékkal indító legújabb korongja, a The Bell. A felállás teljesen szokatlan, a fiatal multiinstrumentalistát a zseniális Craig Taborn (zongora) és a nem kevésbé megnyerő Mat Maneri (brácsa) egészítik ki egy atipikus kalandra. A hangulat mindvégig intim, a vibrafon és az üstdobok extra rétegeket bontanak ki Smith eredeti kompozícióiból, amelyek összességében meditatív hangulatot teremtenek meg. De merüljünk el ismét a már oly sokszor meghallgatott zenében és lássuk, hogy most, az írás során éppen milyen hangulatot ébreszt.

 

A brácsa cselló-közeli hangja egészen sejtelmes, amelyet a nyitó darabon (The Bell) a zongora alaplüktetése és a periodikusan felcsendülő vibrafon-akkordok kontextualizálnak, hogy Smith időnként a cintányérjából kikarcolt hangokkal is fokozza a megjelenő szorongásunkat. Kisebb dinamikai változást a következő darab, a „Barely Intervallic” hoz csak el, amelyben a dobok nagyobb teret kapnak, de a hallgatónak az a benyomása, hogy összességében a dobok meglehetősen a háttérbe szorulnak a lemezen. Mindazonáltal egy nagyon kis finom korong ez, amely ha nem is feltétlen a felállásba kódoltan, hanem talán inkább az albumot átható konceptnek köszönhetően sosem vadul meg igazán, ehelyett az elfojtott belső őrület parttalan útjain barangol. Ennek pedig az a következménye, hogy a zene megreked valamiféle belső szorongás jól megkomponált képében, és képtelen felszabadulni és egy kulminációs pontra eljuttatni az egyes darabok koherens egészének hullámait. Egy olyan homogén zenei közeg jön létre, amely inkább feszeng, mintsem feszült.

 

Persze mindez nem feltétlen von le az album értékéből. Bizonyára sokaknak jelent örömöt egy absztrakt zenei kaland. Craig Taborn kétségtelenül korunk egyik olyan zongoristája, akinek szinte perverziója a minimalista kromatika és a disszonáns harmóniába oltott muzsikálás, amely összhangra talál Maneri meglehetősen avantgárd brácsajátékával. Mindeközben Smith dallamdobol, ami a trió felállásnak köszönhetően roppant jól érvényesül az „Isn’t it over?” témában. Amikor az végül mégis véget ér, az „I’ll see you on the dark side” csak nevében reflektál a Star Wars-ra, valójában egy siratónál is szomorúbb mélyélmény.

 

Legalább némelyik cím adna néha kisebb-nagyobb támpontot: az „I think” ugyan megint meglehetősen intellektuális, de miről is gondolunk valamit? És pontosan mit is? Az „It’s Always Winter (Somewhere)” pedig vajon a hópelyhek rácsos zenei szerkezetét járja körbe?

 

Az írás során létrejött élmény szinte megfoghatatlan, ezért szigorúan csak haladóknak ajánlom ezt az egyébként éppen ezért is kitűnő albumot.

 

Előadók:

Ches Smith – dobok, vibrafon, timpani

Craig Taborn – zongora

Mat Maneri – brácsa

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. The Bell

2. Barely Intervallic

3. Isn’t It Over?

4. I’ll See You On The Dark Side Of The Earth

5. I Think

6. Wacken Open Air

7. It’s Always Winter (Somewhere)

8. For Days