Beleolvasó - Ransom Riggs: Lelkek könyvtára

Fülszöveg:

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben kezdődött és az Üresek városában folytatódott kaland izgalmas véget ér a Lelkek könyvtárában. A történet elején a tizenhat éves Jacob felismeri nagy erejű, új képességét, és kisvártatva alámerül a történelembe, hogy kimentse különleges társait egy szigorúan őrzött erődből. Jacobot az útján elkíséri Emma Bloom, a lángoló ujjú lány, és Addison MacHenry, az elveszett gyerekeket kiszimatoló kutya.

A mai Londonból a Devil’s Acre, az Ördög Hektárjának, a Viktória-korabeli Anglia legszörnyűbb nyomornegyedének labirintusszerű sikátoraiba utaznak. Ezen a helyen dől el örökre a világ összes különleges gyermekének sorsa. Ahogyan az előző két kötet, a Lelkek könyvtára is a fantázia és a még sosem publikált régi fényképek elegyítésével nyújt egyedülálló olvasmányélményt.

Részlet a regényből:

A lidérc felnevetett, felhúzta a fegyverén a ravaszt, Emmára célzott. Az üresrém rám rontott, üvöltése ellensúlyozta a szerelvény fékjeinek csikorgását. Tudtam, hogy itt a vég, semmi sem akadályozhatja meg. Ebben a pillanatban különös nyugalom áradt szét bennem, és közben a fájdalom, amelyet az üres közelében mindig éreztem, elmúlt. A fájdalom olyan volt, mint holmi magas hangú nyöszörgés, és ahogy elhalt, felfedeztem alatta elrejtve egy másik hangot, valamiféle mormolást a tudatom peremén.

Egy szót.

Lebuktam érte. Két kézzel átkaroltam. Felemeltem, és egy első osztályú dobójátékos minden erejével elkiáltottam. Őt, mondtam, de nem az anyanyelvemen. Egyetlen szótag volt, de több kötetnyi tartalom rejtőzött benne, és amint kiszakadt a torkomból, azonnal hatott. Az üres már nem felém futott – megcsúszó lábbal fékezett –, aztán élesen oldalra fordult, kilőtte az egyik nyelvét át a peronon, és nyelve háromszorosan a lidérc lábára tekeredett. Ahogy kibillent az egyensúlyából, a fegyvere elsült, a lövedék visszapattant a mennyezetről, a lidérc pedig kapálózva, jajveszékelve felemelkedett a földről.

A barátaimnak kellett egy pillanat, amíg megértették, mi történt. Amíg ők tátott szájjal ámultak, a másik lidérc pedig a rádiótelefonjába ordított, hallottam a hátam mögött nyílni a kocsiajtókat.

Eljött a pillanat.

– Gyertek! – kiáltottam. Emma botladozva rohant, Addison a lábához tapadt, én igyekeztem betuszkolni a nyurga és vértől iszamós összecsukható embert a keskeny ajtón. Nagy nehezen átjutottunk a küszöbön, a kocsi belsejébe.

Újabb lövések hangzottak, a lidérc vakon lövöldözött az üresre.

Az ajtók félig becsukódtak, majd ismét kinyíltak. „Kérem, hagyják szabadon az ajtókat!”, hangzott fel a derűs, előre rögzített felszólítás.

– A lába! – mutatott Emma az összehajtható ember hosszú lábára, amelynek lábujjai kilógtak az ajtón. Nagy nehezen behúztam a lábát az ajtón, és a soha véget nem érőnek tetsző pillanatban, mielőtt az ajtó végre becsukódott, a levegőben lógó lidérc megeresztett még néhány lövést, amíg az üres rá nem unt, és a falhoz nem vágta, ahol aztán lecsúszott a földre, és mozdulatlanul elterült.

A másik lidérc a kijárt felé sietett. Őt is, próbáltam mondani, de elkéstem. Az ajtók záródtak, és a szerelvény esetlen rándulással nekilódult.

Körülnéztem, és hálás voltam, amiért a kocsi, amelybe beestünk, üres volt. Mi lenne rólunk a véleménye a hétköznapi embereknek?

– Jól vagy? – kérdeztem Emmát, aki ült, zihált és áthatón nézett rám.

– Hála neked – felelte. – Te utasítottad az ürest mindarra, amit tett?

– Azt hiszem – mondtam, bár magam se nagyon hittem.

– Elképesztő – mondta halkan Emma. Nem tudtam eldönteni, hogy megrémült-e, netán imponált-e neki a dolog, vagy mindkettő.

– Önnek köszönhetjük az életünket – dörzsölte az orrát kedvesen a karomhoz Addison. – Ön rendkívül különleges fiatalember.

Az összecsukható ember nevetett, és láttam, hogy a fájdalmai ellenére vigyorog rám.

– Te lát? – mondta. – Én megmondta. Van csoda. – Aztán elkomolyodott. Megragadta a kezem, és egy kis papírdarabot nyomott bele. Egy fényképet. – Enyém feleség, gyerek – mondta. – Csinálni miénk ellenség régen. Ha találni többiek, talán…

A képre pillantottam és megdöbbentem. Akkora kép volt egy kisbabát tartó asszonyról, amekkora belefért egy tárcába. Szergej szemlátomást réges-régen magánál hordta. Bár a képen látható személyek arca kellemes volt, maga a fotó – vagy negatív – erősen megrongálódott, talán átvészelt egy tűzvészt, s olyan forróság érhette, hogy az arcok eltorzultak, darabokra estek szét. Szergej eddig sosem említette a családját; a találkozásunk kezdetétől egyre csak egy különlegesekből álló hadsereg toborzásáról szónokolt, arról, hogy hurokról hurokra járva kutatta a rajtaütések és tisztogatások épségben maradt túlélőit. Sosem említette, mire kellenének: hogy visszaszerezze a családját.

– Őket is felkutatjuk – ígértem.

Mindketten tudtuk, hogy ez túlzás, de ezt akarta hallani.

– Köszönöm – mondta, és megnyugodva nyúlt el az egyre növekvő vértócsában.

– Nincs sok hátra neki – mondta Addison, és nyalogatni kezdte Szergej arcát.

– Talán van annyi tüzem, hogy kiégessem a sebét – mondta Emma. Szergejhez hajolva összedörzsölte a két kezét.

Addison megszimatolta az összecsukható ember hasát.

– Itt. Itt van a seb.

Emma az adott pont két szélére tette a kezét. A hús sistergésére felálltam, émelyegtem.

Kinéztem az ablakon. Még mindig nem hagytuk el az állomást, valószínűleg a sínekre hullott törmelék miatt. A vészjelző lámpák villogása véletlenszerűen világított meg részleteket. Egy kimúlt lidérc hullája az üvegszilánkok közt. Az összenyomott telefonfülke, az áttörésem helyszíne. Az üres – megdöbbenve láttam –, amint a peronon fut néhány kocsival lemaradva tőlünk, mint egy kocogó.

Stop. Maradj ott, kiáltottam az ablakra, angolul. Nem volt tiszta a fejem, ismét megzavart a sérülés meg a sivalkodás.

A szerelvény felgyorsult, bementünk az alagútba. Arcomat az ablakhoz nyomtam, próbáltam látni valamit. Sötét volt, sötét – és akkor, mint a felvillanó vaku fényében, állóképet pillantottam meg – az üres lábai felemelkedtek a peronról, nyelvei lasszóként fonódtak a leghátsó kocsira, és repült.

A Kiadó engedélyével.