Killswitch Engage: Incarnate (CD)

A Killswitch Engage valahogy mindig egyértelmű választásnak tűnt, ha újkori metalcore-ról volt szó. Sosem voltak igazán kommersz banda, de a nagy ívű dallamosságuknak köszönhetően a szcénán belül mégiscsak inkább rászoktató zenekar voltak, akiknek köszönhetően sokaknak kinyílt a szeme a metalcore-ra. Ez persze semmit nem von le a fontosságukból, még azzal együtt sem, hogy az említett dallamosság nem túlzottan agyas, vagyis tényleg nem tettek mást, csak fogós, popos kórusokat írtak – először Jesse Leach, majd Howard Jones fantasztikus hangjával felvértezve –, de nagy megfejtésekre (hangsúlyozom, dallamok terén) nem lehetett számítani. Howard Jones aztán a banda nevét viselő album megjelenése után elhagyta a KsE-t, hogy teret adhasson az eredeti énekesnek, akivel idén (a zenekar bevallása szerint hosszú vajúdás után) végre elkészülhetett az újjáalakulás utáni második közös album.

 

Be kell vallanom, hogy nekem a Killswitch Engage annyira egyet jelentett Howard Jones elemi erejű, öblös bariton hangjával, hogy a Disarm the Descent névre keresztelt első újkori Jesse-s albumot nem is hallottam. Egyszerűen elment mellettem az egész, pedig a kritikák általában elég pozitívan nyilatkoztak róla. És tényleg, az Incarnate-et hallgatva elismerem, hogy Jesse tényleg mocskosul sokat fejlődött énekesként (mind a tiszta, mind a durva vokáljait tekintve), de az azért biztos, hogy míg Howard nekem a középszerű dalokat is el tudta adni az orgánumával, addig Leach szerintem erre nem képest. Az Alive or Just Breathing című alaplemezhez képest is ég és föld a különbség a teljesítményét tekintve, de valahogy számomra mégse működik a dolog annyira. Persze ízlések és pofonok, ugye. Az Incarnate-et azért elsőre is maximális magabiztossággal nyomtam be a lejátszóba, mert a KsE neve egyértelműen garantál egy bizonyos minőséget, és ezt meg is kaptam.

 

 

Ez a lemez tökéletes, olyan értelemben, hogy a legtöbb szempontból kiszolgálja az ember elvárásait. Szeretnél király, gyorsan beülő dallamokat? Kiszámolt, de azért kőkemény zúzást? Együtt üvölthető, érzelmi töltettől szétfeszített szövegeket, esetleg melodikus gitártémákat? Hát ezt itt mind megkapod. A lehető legjobb formában, egy valóban hiteles zenekartól. Csak nekem az az egyetlen gondom, hogy ennél többet sajnos nem nyújt a korong. Valahogy mindig kívülállóként hallgatom, aki ugyan elismeri, hogy amit hall, teljesen rendben van, mégse tud igazán elveszni benne. Valahogy nem kap el a muzsika. Érdekes, hogy Jesse több helyen lenyilatkozta, hogy a dalok szövegeit milyen nehezen hozta össze. Állítólag rengeteg álmatlan éjszakájába került, mire összehozta ezt a 12 dalt, de a bookletet olvasgatva azért azt mondom, nem biztos, hogy megérte. Kicsit klisés lett a mondanivaló, még úgy is, hogy Jesse elmondása szerint nem akart túl direkt lenni, és inkább meghagyta az értelmezést a hallgatóságnak.

 

 

Eddig némileg úgy tűnhet, hogy nem igazán sikerült szoros barátságot kötnöm az Incarnate-tel, pedig ez egyáltalán nincs így. Rengetegszer meghallgattam, és még meg is fogom párszor, mert az elmondottak ellenére nagyon addiktív a cucc. Bármikor be lehet tenni, nem fekszi meg az ember gyomrát, de túlságosan nagy megfejtések sincsenek benne. Dalt se igazán lehet kiemelni róla, mert annyira egységes a színvonal. Nekem mondjuk a B oldalt indító „Quiet Distress” az egyik kedvencem, mert itt a durvulat és a dallamosság olyan tökéletes elegyét sikerült elérni, mint a nagy klasszikus slágerek esetében. Oké, az ezt követő „Until the Day” sem sokkal gyengébb (még úgy is, hogy a lehető legklisésebb dalszerkezettel és heavy metalos gitártémával operál), és a himnikus refrénben kicsúcsosodó „Strength of the Mind”-ot is valószínűleg sokan fogják együtt ordítani Jesse-vel a budapesti koncerten. Sőt, még az egyetlen, a lemezről kissé kilógó dal is maximálisan rendben van: a „Cut Me Loose”-ról van szó, ami legalább annyira Alice in Chains, mint Nickelback (megközelítésmód szerint).

 

Kizártnak tartom, hogy a régi rajongók csalódjanak az Incarnate-ben, mint ahogy azt is, hogy ne lennének olyanok, akik épp ennek a lemeznek a segítségével találnak rá a bandára vagy a műfajra. Azt meg, hogy nem igazán fontos vagy előremutató, nem igazán lehet felróni Adam Dutkiewicznek és zenekarának, főleg addig, amíg ilyen minőségi (bár nem túl izgalmas) lemezeket tesznek le az asztalra. Ja, és a borítókép abszolút pólóra kívánkozik, remélem, a Parkban majd beszerezhetek egy hasonlót.

 

A zenekar tagjai:

Jesse Leach – ének

Adam Dutkiewicz – gitár, vokál

Joel Stroetzel – gitár, vokál

Mike D`Antonio – basszusgitár

Justin Foley – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Alone I Stand

2. Hate by Design

3. Cut Me Loose

4. Strength of the Mind

5. Just Let Go

6. Embrace the Journey...Upraised

7. Quiet Distress

8. Until the Day

9. It Falls on Me

10. The Great Deceit

11. We Carry On

12. Ascension

 

Diszkográfia:

Killswitch Engage (2000)

Alive or Just Breathing (2002)

The End of Heartache (2004)

As Daylight Dies (2006)

Killswitch Engage (2009)

Disarm the Descent (2013)

Incarnate (2016)