Főkép

Lehet-e annál személyesebb filmet forgatni, mint amikor az ember a saját gyermekét örökíti meg? Aslaug Holm sajátos projektbe kezdett: videóra veszi fiainak, Lukasnak és Markusnak a lehető legtöbb tettét. A nagy örömöket, a csalódásokat, az apró eseményeket és az embert formáló pillanatokat, a mindennapi focizásokat és a tanórákat, a sírásokat, az elvonulásokat, a testvérek játékát és verekedését, vagyis a teljes gyerekkorukat, ebből pedig dokumentumfilmet készít – ez lett a Fivérek. Elsőre kicsit féltem is, hogy hátha valamiféle házivideó-gyűjteménynek leszünk tanúi, de szerencsére Holm asszony koncepcióval és, ami talán még fontosabb, szívvel-lélekkel rakta össze a filmet. Bátran megmutatott mindent, még a saját kudarcát is – ettől pedig a Fivérek az egyik legszomorúbb dokumentumfilm lesz, amit valaha is láttam, minden csodálatos pillanata ellenére.

 

Két dolog ugyanis nagyon tisztán kirajzolódik a közel két óra alatt. Egyrészt, hogy Aslaug Holm a projektnek köszönhetően sokkal kevésbé tud részt venni gyermekei nevelésében. Nem részese lesz a pillanatoknak, gyakran csak szemlélője (vagy legalábbis a filmből ez érződik), márpedig ez sem a testvérek, sem a saját lelkének nem egészséges. Mindvégig érezzük, hogy ott van a kamera mögött, ott van azokban a pillanatokban, amikor szülőként bele kellene avatkoznia, de mégsem teszi – mert ő, operatőrként, nem teheti. Mindenhova kamerával jár, mindent felvesz, ezt pedig Lukas és Markus is megsínyli, amit nehéz nem kudarcként értelmezni. Másrészt viszont mégis sikeres. Mert megörökítette azt a gyermekkort, ami még a kalandok, az ártatlanság, a kiáradó érzelmek, az érdeklődő gondolatok ideje, és közben a legfontosabb kérdésére (mi az élet értelme?) is talál választ. Fájdalmas és nem túl kielégítő, de legalább élhető választ. Gyönyörű, lírai alkotás a Fivérek, a lehető legtökéletesebb szerzői film, amiben benne van egy család lelke. Képtelenség nyugodtan nézni.

 

A vívó esetében már egy kicsit könnyebb dolgunk van: bár a Szovjetunióban, az ötvenes évek elején játszódik, mégsem terhel meg annyira. Endel Nelis kiváló leningrádi vívó, szép sikereket ér el, azonban egy nap menekülni kényszerül a városból, míg végül egykori szülőhazájában, a most már szovjet megszállás alatt lévő Észtországban köt ki. Egy Haapsalu nevű kisvárosban az iskola tornatanárként tengeti a napjait, de természetesen nem tudja teljesen maga mögött hagyni egykori életét – vívószakkört indít a kisiskolások között, akik hatalmas szenvedéllyel vetik bele magukat az ismeretlen és nem épp könnyű sport rejtelmeibe. Bár az iskola nem túl nagy lelkesedéssel figyeli a túlságosan feudálisnak tetsző vívás művelőit, az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a növendékek minden áron el szeretnének jutni egy leningrádi vívóversenyre...

 

Az igaz történet alapján készült film volt tavaly Finnország Oscar-nevezése is, úgyhogy első körben leginkább ezért voltam rá kíváncsi – no meg persze mert szeretem a hasonló „tanítós” filmeket (a Titanic Filmfesztivál elején is egy hasonló nyert meg magának). És igazából nem is csalódtam benne: A vívó egy teljesen korrekt, apró momentumaiban kifejezetten aranyos film, amely ugyan különösebb eredetiséget vagy újdonságot nem tartalmaz, még csak azt sem éreztem, hogy az alkotók olyan mélyen beletették volna a szívüket, cserébe viszont nagyobb probléma nélkül felmondták a „leckét”. A kifejezetten szerethető gyerekszereplők szimpatikussá teszik a hangulatot, a Damoklész kardjaként fejük felett lebegő szovjet fenyegetés sajátos ízt ad neki, és bár a cselekmény logikája néha kissé erőltetett fordulatokat vesz, mint ahogy bizonyos események kidolgozása is erős kívánnivalókat hagy maga után (különösen fájdalmas a szerelmi szál kezelése), valójában egy pillanatig sem bántam meg, hogy megnéztem.

 

Az idei Titanic Filmfesztivál zárásaként pedig stílszerűen a zárófilmet választottam, már csak azért is, mert tegnap igazán verőfényes nyári nap virradt ránk, úgyhogy keresve sem találhattam volna olyan filmet, ami jobban passzol hozzá. Olaszországban járunk ugyanis, annak is a legdélibb csücskében, Pantelleria szigetén, ahol a rocksztár Marianne Lane (Tilda Swinton) gyógyul torokbántalmaiból barátjával, a dokumentumfilmes Paullal (Matthias Schoenaerts). Idilljüket Marianne egykori barátja, a producer Harry Hawkes (Ralph Fiennes) zavarja meg, aki lányával (Dakota Johnson) szintén pihenni érkezett a szigetre – no meg persze visszahódítani Marianne-t. Féltékenység, túlfűtött erotika és izzasztó nyár, gyönyörű környezetben, elképesztő színészekkel: igen, ez az A Bigger Splash.

 

Muszáj azzal kezdenem, hogy szerintem klasszikus értelemben vett filmként az A Bigger Splash teljességgel értékelhetetlen: a végére nagyon úgy tűnik, hogy sem koncepciója, sem igazi célja, de még igazán jó ötlete sincs arra, hogy mi akart mindez lenni. A jó hír, hogy ez a film nagyobbik részében a legkevésbé sem zavar – az első másfél óra mintha csak valami jutalomjáték lenne Hollywood színészeinek. Természetesen Ralph Fiennes brillírozik leginkább, mint a nagydumás, állandóan pózoló, nőcsábász producer, döbbenetes monológokat vág le, amikor pedig igazán beindul (az „Emotional Rescue”-ra vonaglik... akarom mondani, táncol!), az tényleg zseniális. Ebben pedig a többiek nagyon jól asszisztálnak hozzá, mindenki (még Dakota Johnson) is hozzáteszi, amit tud (és ezzel nem csak arra akartam utalni, hogy valaki állandóan megmutatja valamely testrészét). A filmnek tényleg nagyon hangulatos pillanatai vannak, nem tehetünk mást, mint tátott szájjal figyeljük ezt az örvénylő kavarodást. Aztán mindenki alacsonyabb hőfokra kapcsol, hiszen állítólag a történetnek is haladnia kellene, de ezzel végül az élményt is gyengíti – de szívem szerint még így is azt mondanám, hogy legalább az első óráját kötelező megnézni.