Beleolvasó - Hertelendy Anna: Alma és az elveszett álmok városa

Fülszöveg:

Lampbridge de Flotta a csodák városa. A magasba nyúló, furcsa üvegépületek felett léghajók úsznak, esténként pedig a gázlámpák pazar színei festik meg az utcákat határoló fogadók, üzletsorok és céhek épületeit. A mérnöki tervezés műve mind, mert ezen a tájon ők az urak. Pedig a mechanikus csodák mögött a köznapi munkákat végző mágusok azok, akik valójában Lampbridge gépezetét mozgásban tartják.

 

Egy napon Juna, az ifjú órásinas váratlanul elbóbiskol, ezért lekési az inasvizsgáját. Városszerte egyre többen alszanak el a legkülönösebb helyzetekben, a legváratlanabb időpontokban. Lassan nyilvánvalóbbá válik, hogy a furcsa események mögött valami rejtély lapul. Történetünk mégsem itt kezdődik, hanem egy másik világban, ahol Alma, a tíz éves diáklány, szüleivel és testvéreivel Tokióba költözik, majd bérelt házuk padlásán egy különös órát talál.

 

Vajon mi köti össze a két világot, ki suttog Alma iskolájában egy közönségesnek tűnő szekrényéből, és messze innen, miért forgatják fel Lampbridge de Flottát a város bűnbandái, a titokzatos Utazót keresve? Sikerülhet-e, a külön világban született kisfiúnak és kislánynak együtt végére járnia a rendkívüli eseményeknek? Minderre és számos más rejtélyre választ kaphat, ha elolvassa ezt a könyvet, amelyet egyaránt ajánlunk a gyerekeknek és a mesekedvelő felnőtteknek.

 

 

Részlet a regényből:

Előhang

 

Napnyugta felé járt az idő. Az a fajta fül­ledt nyári meleg telepedett az utcákra, ami magában hordozta az enyhet adó zivatarok ígéretét. Az égre törő, üvegből emelt fel­hőkarcolók bíborban és narancsszínben fürödtek, árnyékot vetve az alacsonyabb fogadók, szállók, üzletsorok és céhek épületeire. A munkából haza­felé igyekvő írnokok, irodisták, bankárok és üzlet­emberek betértek egy italra valamelyik kávéházba, hölgyek társalogtak divatról, titkos praktikákról, pletykákat cseréltek. A műhelyekben üzemelő hatal­mas gőzgépek lassuló szuszogása jelezte: elérkezett az este, a pihenés ideje, hogy másnap újult erővel folytassák feladatukat. Az éttermek szélesre tárt szárnyú ablakaiból már a vacsorához készülő pol­gárok villáinak csörömpölése hallatszott, meg az, ahogy a Villoge köztiszteletnek örvendő főpincére pöröl az új pincérinassal, aki megint összekeverte a só meg a borstartókat.

– Rheménytelen ah fiú, rheménytelen – dohogja a főpincér, és kirohan a hátsó bejáraton, hogy néhány nyugodt percig egyedül lehessen, beleszippantson kedvenc pipájába, miközben mérgesen puffog.

Már a lámpagyújtogatók is javában serénykedtek díszes egyenruhájukban.

Lambpbrige nem véletlenül kapta a nevét: a lám­pák és hidak birodalmában több millió, kézzel festett kristályból készült gázlápa várta, hogy minden nap, pontban hét órakor, az ügyeletes közszolgálati mágu­sok elinduljanak szedett-vetett kis fából eszkábált állomásukról.

Nyomukban utcák, sugárutak, terek és parkok teltek meg színes, villódzó fényekkel. Mindössze egy fertályóra, és mire a horizonton valószínűtlenül szikrázó és különös formákat öltő napkorong utolsó sugara is ellobban, az utcák teljes díszben ragyognak.

Történetünk mégsem ebben az álombéli városban veszi kezdetét. Távol Lampbridge de Flotta csillogó kristálypalotáitól és gőz hajtotta szerkezeteitől, egy egészen másik városban, egy egészen másik világ­ban egy kislány nagy utazásra készült. Valójában még maga sem sejtette, hogy tulajdonképpen mek­korára…

 

Első fejezet

 

Alma az ablak előtt elsuhanó tájat nézte, és közben a cipője orrával kedvetlenül rugdosta az anyósülés támláját. Úgy érezte, a testvérei lassan az őrületbe kergetik. Meg­gie és Mike tizennégy évesek múltak, és ikrek, bár különbözőbbek már nemigen lehettek. Semmiben nem hasonlítottak, mindenről eltért a véleményük, és képtelenek voltak tíz percnél tovább veszekedés nélkül egy szobában tartózkodni. És Alma már több mint tíz órája össze volt zárva velük...

– Ti vagytok a legrosszabb ikrek, akiket ismerek – jegyezte meg a kislány a két testvér között dúló szópárbajban beálló szünetben.

– Nyilván rengeteg ikret ismersz – gúnyolódott a nővére. Alma hitetlenkedve meredt rá:

– De ti sima testvéreknek is csapnivalóak vagytok! Már vagy fél órája azon vitatkoztok, hogy ki a nagyobb pancser, pancserek.

– Pancser, aki mondja – vágott vissza Mike.

– Ne gyerekeskedj már! – puffogott Alma. Bár még csak tíz éves múlt, de a testvérei mellett tökélyre fejlesztette azt az arckifejezést, amit korábbi tanár­nőjüktől tanult el. Szemét színpadiasan forgatta, mélyet sóhajtott, majd lassan fújta ki a levegőt, akár valami lusta gőzmozdony. – Annyira cikik vagytok... – adta meg a kegyelemdöfést.

Meggie összepréselte ajkait, és dühösen kibámult az ablakon. Mike sértődötten a vállát vonogatta, és az iPhoneját kezdte nyomogatni.

Tényleg gyerekesek – gondolta Alma. Apa elisme­rően rákacsintott a visszapillantó tükrében.

Végre csend van – üzente a tekintete. Legalábbis a kislány így értelmezte a lopott pillantást.

Anya már percek óta némán keresett valamit, ujjai művészi finomsággal siklottak a kezében tartott tablet kijelzőjén. Néhány képet nézegetett, majd elégedetten felsóhajtott.

– Tessék, ez az. Nézzétek! Ez az új otthonunk...

A három gyerek egyszerre mozdult, és meredt a vilá­gító monitorra. Tekintetük elidőzött a végtelen, zöl­den és sárgán tarkálló mezők képén, és az azokat követő hatalmas felhőkarcolók ragyogó tornyain.

– Hú, de zöld! – jegyezte meg talányosan Meggie.

– Hú, de kihalt! – tette hozzá Mike.

– Hm. – Alma még nem döntött az új házukat illetően. Az eddigi életük felszámolása miatt érzett dühét már korábban Anyára és Apára zúdította. – Elmegy – mondta végül a kislány a tableten látható különös családi házat méregetve. – De közel sem olyan szép, mint az otthonunk.

Egy szép, verőfényes délutánon Alma hazaért az iskolából, ahol voltak barátai, jó tanulónak számí­tott, és mindig akadt olyan osztályterem vagy az udvar egy szeglete, ahol nem hallotta az ikrek szün­telen veszekedését, nem kellett az osztálytársaival beszélgetnie, helyette elmélyedhetett kedvenc köny­vében. Azon a szép, verőfényes délutánon azonban kirántották a lába alól a talajt.

„– Anyát áthelyezték – mondta Apa. – Nagyon-na­gyon messzire kell elutaznunk.

– Mikor jövünk haza? – kérdezte a kislány, bár valójában félt megtudni a választ.

– Talán egy év... – Apa kényelmetlenül fészkelődött a székén. Talán kettő... – Anyára nézett segítségért.

– Fontos kutatáson dolgozom, kicsi Almám, meg tudod ezt érteni?

– Én nem vagyok fontos nektek?”

Már akkor tudta, milyen haszontalan ez a kér­dés, amikor kibökte, de mit tehetett volna? Nagyon elkeseredett.

Apa és Anya aznap nagyon sokáig beszélgettek vele. Igazi felnőtt beszélgetés volt. Nem vigasztalták kegyes hazugságokkal, nem szidták le, amiért forró könnyei az arcát áztatták, és nem bántak úgy vele, mint egy búbánatos gyerekkel. Ezek az igazi bánat igaz könnyei voltak, és az ilyenért nem jár szidás. A költözés gyorsan, túl gyorsan és túl viharosan zaj­lott, Almának szinte felfogni sem maradt ideje, hogy mi történik. A kartondobozok és csomagolópapírok forgatagában igyekezett Anya és Apa nagylánya lenni, de ez nagyon nehéz olyankor, amikor azt sem tudod, melyik dobozban vannak a zoknijaid.

Az utazás még az összepakolásnál is fárasz­tóbbnak bizonyult. A csomagokat egy teherszállító gépen vitték utánuk, így legalább cipekedni nem kellett. Ám a sok átszállás, az egymást követő rep­terek, az idegen emberek és a rengeteg várakozás nagyon kimerítette a kislányt. Egy szemhunyásnyit sem aludt, és amikor Anya az orra elé tartotta az új otthonuk képét, képtelen volt bármit is hozzáfűzni a látottakhoz. A különös szögletekből és tornyokból álló tető, a vadszőlővel befutott veranda, a sarokig kitárt üveges ajtók nem jelentettek számára sem­mit, és nem is érzett semmit. Anyáékat azonban nem akarta megbántani, ezért inkább nem szólt.

Ahogy letértek az autópályáról, a táj képe meg­változott. A fényreklámokat felváltották a frissen festett útjelző táblák. Mint a nagy fa árnyékában a kalapos gombák, úgy bújtak meg a város felhő­karcolói körül a falvak, amik mellett elhaladtak. Hétvége volt, így sokan épp a kertben tevékenyked­tek. Szorgos hangyaként gyomláltak, kötöztek, de akadtak, akik a fák árnyékába húzódva kortyolgat­ták a limonádéjukat. Ahogy letértek a főútról, egyre ritkábban követték egymást a takaros házikók és majorsági épületek, és egyre sűrűsödtek a szántó­földek és erdőcsoportok. Szomorúfüzek borultak a dombok között kanyargó út fölé, jótékony árnyékot vetve a forróságtól vibráló aszfaltra. A kislány az egyik dombtetőn teheneket látott. Az állatok béké­sen kérődztek, és nagyon elégedettnek látszottak. Alma eddig csak képeken vagy az állatkertben látott tehenet. Otthon legfeljebb borjú méretű kutyákkal futhatott össze a parkban.

Aztán egyszercsak megpillantott valami nagyon furcsát. Az egyik állat kivált a többiek gyűrűjéből, és egyenesen Almára szegezte tekintetét. A kislány nem sejtette, honnan, de tudta, hogy őt nézni. Egysze­rűen érezte. Nem látta jól, de az állat mintha oldalra billentette volna busa fejét, hogy még jobban meg­szemlélhesse Almát a száguldó autóban. Úgy tűnt, mintha hátraszólna a többieknek, akik ezután mind rámeredtek. Az első jószágnak, aki észrevette, egy pillanatra eltűnt az egyik csillogó szeme. Kacsintott.

Ez tényleg kacsintott! – hüledezett Alma. Nem tudta, milyen a normális tehén-viselkedés, de abban biztos volt, hogy nem ilyen. Gondolataiból Meggie nyafogása zökkentette ki.

– Tanya?! Egy tanyára leszünk száműzve?!

– Ne butáskodj kislányom, anyádnak a városban kell dolgoznia! Ha aláírjuk a szerződést a kiadóval, akkor nekem is rendszeresen be kell mennem hozzájuk a kéz­irat miatt. Nem fogunk a világ végére költözni. Amúgy pedig – nézett lányára a tükörből –, nektek iskolába kell járnotok, és mérget vehetsz rá, hogy fogtok is.

Meggie tragikus kifejezést öltött az arcára, és húga ezúttal mélységesen megértette őt. Akármennnyire imádta is szüleit, az biztosan tudta, hogy ők a leghabókosabb felnőttek. Ez a költözés is ezt bizo­nyította. Nem fűzött nagy reményeket az iskolavá­lasztáshoz sem. Kitelne tőlük, hogy bohócképzőbe küldik az összes csemetéjüket. Egyszer fél évig jár­tak artistaképző tanfolyamra a suliban, mert Anya a prospektusban összetévesztette valami gimnasz­tikai kurzussal…

– Falusi iskola, igaz? – kérdezte Mike. – Falusi iskolába adtok bennünket?

Alma elkerekedett szemmel nézett Apára.

Ugye nem? – kérdezte némán.

– Várd ki a végét drágám! – mosolygott Anya, de tekintetével ismét a tableten futó alkalmazásokat böngészte. Ilyenkor a gyerekek már tudták, hogy hiába faggatnák. Elmerült a munkájában.

Aztán egyszer csak ott voltak. Murvás bekötőútra értek, és egy perc sem telt belé, a hatalmás fák sze­gélyezte út végén ott állt az új házuk.

– Stipi-stop, az enyém az erkélyes szoba! – sikkan­totta Meggie, amikor kipattant az autóból, és megira­modott a bejárat felé.

– Sokáig nem tartott a nagy szomorúság – jegyezte meg Apa. – Lehetne ez a gyerek már kicsit komolyabb.

– Az ott tényleg egy toronyóra?! – hüledezett Anya, és az oromfalra mutatott.

– Nem túl nagy torony – vonogatta a vállát Apa –, de mindenesetre elég különös, az igaz.

– Ez a legfurcsább épület, amit valaha láttam! – ámult Alma. Nem csupán az oromzaton elhelyezett, fogaskerék alakú óra tűnt különösnek, de az épít­mény maga is úgy festett, mintha több különböző házból állították volna össze. A falak szokatlan szög­ben helyezkedtek el egymáshoz képest, a tető ezer ponton meghajlott és tornyokban vagy kiugrókban végződött.

Egy része vörös téglából épült, más részei fehér­ből, de valahogy mégis egységesnek tűnt az egész. Alma úgy érezte, jó ránézni, valahogy otthonosnak és barátságosnak tűnt. Pedig a maga részéről min­dent megtett annak érdekében, hogy ne érezzen így. Utálni akarta a helyet, mégis ámulatba ejtette. Még a giccses rózsalugas is tetszett neki a tornác mellett. Kicsit elvadult, kicsit ápolatlan, de nagyon szép kert lehetett régebben.

– Rosszul jár – jegyezte meg Anya. Apa kérdő tekintetére hozzátette: – Az óra. Az óra jár rosszul.

– Még mindig nem értem, hogy akartok innen bejárni a városba – töprengett Mike.

– Majd meglátod, fiam – borzolta meg fia üstökét Apa. – Majd meglátod.

Így esett, hogy a Banks család beköltözött az „óra­tornyos házba”. Birtokba vették annak minden zeg­zugát. Kicsi, de kényelmes szobáit, tágas ebédlőjét, a nappalit, amiben valódi kandalló ásítozott. Régi bútorok szaga lengte őket körül, és elalvás előtt az a fajta csönd, amit az ember csak vidéken élvezhet.

Alma a szendvicsekből és dobozos üdítőkből álló vacsora után felkaptatott az emeletre, ahol a szo­bája állt. Valódi padlásszoba volt, ferde mennye­zettel, kilátással a dombokra. A látóhatáron a nap izzó, vörös korongja éppen lebukott, a vidék pedig, amerre a szem ellátott, narancsos fényben fürdött. Az egyik erdőcsoport mögötti tisztáson a kislány megpillantotta az érkezésükkor látott teheneket. Békésen heverésztek egy deszkákból ácsolt karám­ban, de mind felé fordította a fejét, amint elhúzta a függönyt, hogy jobban lásson. Alma nem félt ezektől a nagy, bús tekintetű állatoktól, de mindenesetre nagyon furcsának találta az érdeklődésüket.

Aztán bejött hozzá Anya, és szinte azonnal el is felejtette a dolgot. Közösen megküzdöttek a kislány ébenfekete hajával, ami az út során csúnyán összeg­ubancolódott. A fésülködés fájdalmas rituáléja után Anya ágyba fektette, és nagy, cuppanós jó éjt puszit nyomott az arcára. Úgy, mint otthon.

Az ágya és a szoba idegennek tetszett, de nem barátságtalannak. Új ismerősként köszöntötte. Anya puszija pedig, éppen olyan volt, mint azelőtt mindig.

– Jó éjt, kicsi Almám, álmodj szépeket!

– Már nem vagyok kicsi.

– Te mindig az én kicsi Almám maradsz, akár­mekkorára nősz is – mosolygott Anya.

A kislány szeme lecsukódott a fáradtságtól. Szinte azonnal álomba szenderült.

Abban a pillanatban, ahogy Alma elmerült külö­nös álmaiban, egy nagyon-nagyon távoli világban egy tizenegy éves órásinas álmosan kinyitotta a szemét.

 

A Kiadó engedélyével.