Főkép

Egy sziget, ahol csak anyák és kisfiúk élnek, távol mindentől, ami modern. Egyforma, puritán házakban laknak az egymáshoz nagyon hasonlító, vörös hajú, sápadt, szeplős, vékony nők és a nyolc-kilencéves fiúk. Kékeszöld színben játszó, algából és hínárból összerakott ebédet esznek, látszólag senkinek sincsenek érzelmei, alig beszélnek, nem tudni, hogy mit csinálnak egész nap. A fiúk állítólag betegek, ezért naponta pár csepp orvosságot kapnak. A nők éjjelente kijárnak a házból, és egyszerre levonulnak a tengerpartra. Néha egy kórházban kezelik a fiúkat, injekciózzák őket, bár azok nem tudják, hogy miért. Nicolas, az egyik bátor kisfiú azonban úgy dönt, hogy ideje kideríteni, mi történik – miért járnak ki éjjel a nők, mivel kezelik a gyerekeket. Amit talál… nos, az még csak a rémálom kezdete.

 

Akinek ennyi alapján meghoztam a kedvét, hogy beüljön erre a filmre, annak valójában értelmetlen továbbolvasnia – neki valószínűleg tetszeni fog Lucile Hadžihalilović alkotása. Aki viszont inkább felhúzza a szemöldökét, és fel akar kiáltani értetlenségében, az majdnem biztos vagyok abban, hogy az Evolúció közben is hasonlóan reagálna. Ez a francia-belga-spanyol film ugyanis olyan szinten távol áll mindentől, ami érthetővé, világossá, netalán hatásossá vagy érzelmileg megérintővé tenné a képkockákat, hogy arra én már nagyon régen nem láttam példát. Egymás után sorjáznak a látszólag logika és összefüggő tartalom nélküli jelenetek, amelyek között néha az ember mintha találna kapcsolódási pontot (sokáig abban a hitben voltam, hogy a nemiségről és a nemi szerepekről fogjuk megismerni a rendezőnő véleményét), de aztán valami rögtön ránk cáfol. Rémálomszerű, sokszor kifejezetten undorító pillanatokat figyelhetünk a vásznon, azonban az átfogó értelem vagy jelentés híján mindez inkább csak unalmas, mintsem lenyűgöző. Persze nem tartom kizártnak (sőt), hogy csak én nem világosodtam meg az Evolúció közben, de az biztos, hogy a magam részéről az egyébként tényleg elképesztő víz alatti felvételeken kívül mást díjazni nem tudok. De a tenger még mindig nagyon szép, legyen az akár egy ilyen furcsa sziget mellett is.

 

Még megtekinthető: április 13-án este a Puskin Moziban.

 

A Neptunuszban újra egy szigeten találjuk magunkat, azonban ezúttal Franciaország helyett az Egyesült Államokban, Maine állam partján. Itt él Hannah, a helyi lelkész gyámsága alatt, aki olyan, mintha az apja lenne – neki segít a mindennapi teendőiben immár évek óta, miközben arra készül, hogy ősszel a Holy Name elitiskolába megy, ami minden istenfélő tinédzser lány álma. Azonban a helyi közösséget súlyos csapás éri, amikor az egyik fiú belezuhan a tengerbe, és nem találják meg. A gyászoló családdal Hannah is együtt érez, míg végül elszegődik dolgozni az apa halászhajójára, ahol életében először tapasztalja meg, milyen is a világ a plébánián kívül. És hirtelen már nem tudja, hogy milyen utat is jelölt ki számára Isten…

 

Sokszor úgy érzem, hogy a filmeket tekintve sztereotípiák rabságában élek, és túl egyértelmű kategóriákkal próbálom jellemezni az adott műveket, amik nem fejezik ki eléggé az összetettségüket, amik nem mutatják be eléggé a mélyebb árnyalatokat. A Neptunuszt például kár lenne elintézni annyival, hogy „amerikai függetlenfilm”, pedig valójában tényleg erről van szó ­– nemcsak külsőségeiben, hanem stílusában is. Derek Kimball első nagyjátékfilmes rendezése pont annyira visszafogott, mint várnánk: érzelmeiben zavaros és fókuszálatlan, de mégis sokat érzünk benne; emberi kapcsolatai fájdalmasak, törékenyek, olyannyira, hogy magunkra ismerünk bennük; nem túl gyors, de mégis szimpatikus tempója pedig hatással van ránk, akárcsak hangulatos képei. Nehéz lenne azt mondani, hogy megváltja a világot, valószínűleg igazán emlékezetes sem marad, de mégsem bánom, hogy megnéztem: pillanatképet kaptam a kor amerikai vidéki életéből, és egy olyan lány érzéseiből, aki már szeretne felnőtt lenni, legyen szó akármilyen nehéz döntésekről is.

 

Még megtekinthető: április 14-én délután a Toldi Moziban.

 

És ha már zavaros érzelmekről beszéltünk, merüljünk el kicsit a gyerekkorban. Kilenc-tízévesen még keveset fogsz fel a világból, de már kezded megérteni. Nem tudod, hogy apa és anya miért veszekszik, nem érted, hogy miért vágnak egymás fejéhez olyanokat, amiket nem gondolnak komolyan, de érzed a feszültséget, érzed, hogy fáj nekik – és amikor meglátod aput egy másik nővel nevetni, valami a szívedbe markol. Kezded felfedezni a saját tested, de még nem érted – és amikor először hallasz az AIDS-ről, azt hiszed, neked is az van. Kirakósként állítod össze a világot a hallott és látott információkból: bár még nem teljes a kép, te nem ezt érzed. Rácsodálkozol dolgokra, hamar elfelejted a jó és a rossz pillanatokat, elvégre szerencsére még sok idő van hátra addig, amíg felnőtt leszel. Félix pont ilyen kisfiú – néhány dolog megrémíti, néhánynak örül, de legfőképpen csak éli a mindennapjait, mint minden normális tízéves.

 

Akármit is sugall a Démonok cím, Félix semmivel sem különlegesebb, mint a többi kortársa. Mindenkinek vannak traumái, mindenkinek lesznek az életében olyan pontok, amire nem szívesen emlékezne vissza, senki sem nő fel „tökéletes” burokban – és saját démonjaival mindenkinek meg kell küzdenie. Azonban a film csak részben szól Félixről és az ő életéről: közben a fiú szemén keresztül megismerjük a környezetét is. Csak annyira, amennyit ő fog fel belőle, de ez máris elég ahhoz, hogy ráébredjük: a világban mindenki küzd ezekkel a démonokkal. Ki így, ki úgy, de hibátlan ember és élet nincs – a Démonok pedig ettől válik egy egyszerű ifjúsági filmen túl (ami amúgy nagyon hangulatos és szimpatikus jelenetekkel van tele) igazi drámává, ami talán nem rúg belénk, talán nem döngöl a földbe, de mivel általában az élet sem, ezért hibáztatni sem tudom. Lassan, de mégis sodróan haladunk előre, élvezettel figyeljük Félix mindennapjait, közben pedig elgondolkodunk azon, hogy minket milyennek látna, ha vele élnénk. Nem akar sokat markolni, de talán pont ezért rendkívül élvezetes film a kanadai Démonok – még a teljesen mellélőtt zenétől eltekintve is szívesen ajánlom.

 

Még megtekinthető: április 14-én és 15-én kora délután a Puskinban.