Főkép

A 2015-ös WOMEX Budapesten került megrendezésre, és számomra nemcsak a számtalan remek koncert miatt maradt emlékezetes, hanem azért is, mert rengeteg új zenét ismertem meg általa. Ezért indítok egy új rovatot, amelyben – terveim szerint – a WOMEX-en kapott demókról és lemezekről, illetve a később érkezett korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán párszámos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három albumot igyekszem bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinformációval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és akad néhány exportképes hazai zenekarunk és előadónk, illetve időnként külföldi kollégáik is fellépnek nálunk, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szólóturnék is – hogy ez elsősorban az anyagi helyzetből vagy más okokból fakad, azt mindenki döntse el maga. Egy azonban biztos: rengeteg megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

Csík Zenekar: Koncertfilm (DVD)

 

Úgy gondolom, mindenképpen tiszteletre méltó az a kitartás, aminek köszönhetően a Csík Zenekar megmaradt a népzenénél, dacára annak a sikernek, amit évekkel korábban a feldolgozásokkal elértek. Elmehettek volna abba az irányba, és a népszerű slágerek saját képükre történő formálásának köszönhetően évekig teltházas koncerttermekben játszhattak volna. De nem így történt, megmaradtak a népzenénél – s milyen jól tették (a teltházas estek pedig így is megvannak). A jubileumi koncert DVD-n nemcsak azt nézhetjük/hallgathatjuk meg, hogy mi minden történt zeneileg a zenekarral az elmúlt huszonöt év alatt, hanem annak az egymásra találásnak is a tanúi lehetünk, ami a közönség és a muzsikusok között létrejött. No meg a kölcsönös szeretetnek, amelyre példaként azt a jelenetet említem, amikor Csík János elérzékenyülve hallgatta a nézőtéren felcsendülő éneket.

 

Bár egy pillanatig sem vitatható a népzene, a hagyományok fontossága a zenekar életében, ugyanilyen fontos, hogy mindig tudtak váratlant lépni – amire nem feltétlenül a Kispál feldolgozások a legjobb példák, hanem mondjuk a Ferenczi György társaságában előadott „Ez a vonat ha elindult, hadd menjen...” című nóta, mert a kezdése minden, csak nem jellegzetes népzenei, hanem inkább egy balladisztikusabb felfogású rockdal. Amely mégis megmarad Csík szerzeménynek, és a felismerhetőség alatt elsősorban nem Csík János vagy Majorosi Marianna énekét értem, inkább a hangszerelést, a zenei hangulatot.

 

Mindezek után talán furcsán hangzik, de ezen a koncerten legjobban azok a számok tetszettek, ahol vendégek gazdagították a produkciót. Elsőként Berecz Andrásra gondolok, meséje, és az abból kikerekedő közös éneklés bizonyítja a zenekar nyitottságát a váratlan, az újszerű megoldásokra. Aztán a „Csillag vagy fecske” című tétel, aminek az első felében a népzene, utána pedig az eredeti Kispál és a borz hangszerelés dominál – az meg tényleg csodálatos, ahogyan a Kispál csoport menet közben zökkenőmentesen csatlakozik a Csík Zenekarhoz. Azonban nem ez volt az este legjobb pillanata, legalábbis számomra a csúcspontot egyértelműen Presser Gábor felbukkanása okozta: az „És jött a doktor” zenei kavalkádja, ahogyan a népzenei elemek keverednek az eredeti LGT dallamokkal, az igazi gyönyörűséget jelent. És itt villantották meg igazán a zenekar tagjai tehetségüket, mert olyan improvizációkat játszottak, úgy cifrázták, vitték el a saját zenei világukba, majd hozták vissza a motívumokat, hogy azt bizony leesett állal figyeltem.

 

Kinek ajánlom: a magyar népzene és persze a Csík Zenekar rajongóinak ez bizony kötelező darab.

2015-ben megjelent lemez (Fonó).

Bővebben az együttes weboldalán: http://csikband.hu/

 

 

 

Lotus Wight’s: Ode to the banjo (CD)

 

Nagyon sok hangszer létezik a világon, amit jószerivel csak az olyan szakemberek ismernek, akik életüket ezen instrumentumok kutatásával töltik. Aztán van pár olyan zeneszerszám, amelyekről nagyjából mindenki tudja, honnan származnak és milyen a hangjuk, de csak elvétve találkozunk velük, lévén a rádiós slágereket általában nem ezekre komponálják. Gondolok itt például az ukulelére, a pánsípra vagy mondjuk a bendzsóra – ami egyébként annyira jellegzetes amerikai hangszer, amennyire a mogyorókrém vagy a hot dog jellegzetesen amerikai ennivaló.

 

Ennek a hangszernek mestere Lotus Wight (ez egyébként Sam Allison művészneve), aki Sheesham & Lotus & ‘Son nevű formációban ragtime muzsikát játszik, de ezen a szólólemezén egy másik, bluesosabb arcát mutatja meg nekünk. Valamint a költői énjét, hiszen a saját kiadásban megjelent album belsejében egy ódát olvashatunk kedvenc hangszeréről, ami úgymond megágyaz a zenének. Többszöri meghallgatás után még mindig meglepődöm, mennyire változatos zenéket sikerült eljátszania, és nemcsak arra gondolok, hogy az instrumentális szerzemények mellett pár dalban énekel, hanem a hangulatokra is.

 

 

Véleményem szerint nincs gyenge produktum az egymás után sorakozó tizenhárom szerzemény között, de persze ezúttal is van pár, amelyik a többinél jobban tetszik. Elsőként említem „Blue Goose”-t az öntudatos kezdése miatt, aztán a „Skillet”, amely nem csupán Lotus Wight hangja, hanem az általa megalkotott contrabass harmoniphoneum érdekes hangzása miatt is különleges (lásd fotó). Mondjuk ezt simán übereli a „Roustabout”, amelyben afrikai kalimba szolgáltatja a kíséretet Wight énekéhez – nagyon fura, mintha a kenyérfák árnyékába telepítették volna a Mississippi-delta blues énekesét.

 

Az Ode to the banjo című album igazi múltidézés, hol táncparkettek közelében sertepertélünk, hol a magunk örömére hajdanvolt farmok tornácán üldögélünk bendzsót pengetve, felidézve az afrikai, az ír és a skót gyökereket. Mindez pormentesen, kortárs zeneként szólal meg, amit csak fokoz Wight énekhangja, s megkoronáz tehetsége, elvégre egyedül játszik minden hangszeren.

 

Kinek ajánlom: akik vonzódnak az amerikai dél zenei múltjához, vagy egyszerűen csak szeretik a bendzsó hangját.

2015-ben megjelent album (szerzői kiadás).

A kiadó weboldala: http://lotuswight.com/

 

 

 

Guide to World Music in Serbia (CD)

 

Minden túlzás nélkül, ez a kiadvány volt a legimpozánsabb, a leginformatívabb, a nyomtatott szöveg és kép nyújtotta lehetőségeket legjobban kihasználó könyvecske, amit a 15. Womexen láttam. Akit érdekel, itt megnézheti, hogy mire csodálkoztam rá ennyire. Ami a legszebb az egészben, hogy nem az állam áll a kiadás mögött, hanem a World Music Association of Serbia nevű szervezet. Egy biztos: ennél alaposabban nehéz lenne bemutatni a kortárs Szerbiában élő, világzenét játszó előadókat és együtteseket, és mintegy mellékesen megemlíteni párat az ország hagyományaiból (népszokások, ételek, tárgyak, stb.).

 

Elsőre persze az olyan húzóneveken akadt meg a szemem, mint Lajkó Félix vagy Boban és Marko Marković Zenekara, de alaposabb nézelődés, akarom mondani hallgatózás után kiderült, mennyire gazdag a felhozatal, hiszen a hagyományos balkáni dallamok és hangszerek mellett felbukkan kelta és afrikai, népzene és jazz, valamint mindezek tetszőleges keveréke. A belgrádi Naked ethno-jazz együttes például sikerrel ötvözi a jazz improvizációját a hagyományos délszláv rézfúvósokkal. Természetesen errefelé sem ismeretlen a népzene és az elektronika vegyítése, mint ahogyan azt az Oganj együttes műveli. De érdekes volt a Serboplov társulat kólója, amit kicsit modernizált, urbanizált verzióban játszottak el.

 

Kis túlzással a dupla CD-n szereplő minden társulatot megemlíthetem, mert gyenge produkciót nem hallottam – az persze más kérdés, hogy a jazzes-elektronikus muzsikák ezúttal nem nyerték el tetszésemet. Viszont még így is bőven volt mire rácsodálkoznom, és újabb címekkel bővült a később több időt igénylő előadók listája (Vrelo, Zorule, Trio Balkan Strings, Dharma stb.).

 

Kinek ajánlom: akik szeretnének átfogó képet kapni Szerbia kortárs világzenéjéről, új hangokat felfedezni.

2015-ben megjelent album (WMAS Records).

Az együttes weboldala: http://www.worldmusic.org.rs/english.html