Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra egy James Ellroy könyvmegjelenés mindig eseményszámba megy – köszönhetően annak, hogy regényei kőkemény amerikai krimik, amelyek egy roppant sötét szűrőn keresztül mutatnak meg valamit az adott korról, társadalomról. Mindezeken felül most örvendezésre is van ok, hiszen ezzel a regénnyel új sorozat, a második L. A. Quartet veszi kezdetét. Ez azért is örömteli hír, mert az első ciklusban olyan remekművek, de legalábbis nehezen feledhető darabok voltak, mint a Fekete Dália vagy a Szigorúan bizalmas.

 

A helyszín ezúttal is az Egyesült Államok, pontosabban az Angyalok Városa; az időpont pedig 1941. december hatodika. Egy nappal vagyunk a sorsdöntő japán támadás előtt, amely során majd megtámadják a Hawaii szigeteken található Pearl Harbor támaszpontot, és elpusztítják az ott állomásozó flotta kétharmadát. Amerika ezért belép a világháborúba, és az addig megszokott világ a feje tetejére áll. A háború gyakorlatilag felülír mindent, és bár azt nem állítom, hogy az erkölcsök a kukába kerülnek, de hogy a határok alaposan eltolódnak, az biztos.

 

Ebbe a pillanatba helyezte el Ellroy történetét – és ezúttal sem számíthatunk semmi jóra. A Szigorúan bizalmas óta tudjuk, hogy a szerző világában nincsenek jó zsaruk, a politikus pedig a gengszter legalizált megfelelője. Személy szerint nem azt tartom ijesztőnek, hogy ilyen alakok egyáltalán előfordulhatnak a rendőrség állományában, hanem azt, hogy a társadalom ezt szemlátomást elfogadja, meg sem kérdőjelezi létezésüket. Azonban a meglévő sötét árnyalatok ellenére a történetben szereplő zsaruk egy része ki akarja deríteni az igazságot (vagy legalábbis megtalálni egy gyilkosság elkövetőjét), és ezért még a háborús hisztéria közepette is teszik a dolgukat, csak amit ők értenek ez alatt, az messze van a törvényes lehetőségektől. S akkor még nem szóltam a megvesztegetésekről, az alvilági kapcsolatokról, a zsarolásról. Nem csoda, hogy amikor egy vidéki srác bekerül a testületbe, pár nap után menekülésszerűen önkéntesnek jelentkezik a hadseregbe, mert ezt egyszerűen nem tudja elviselni…

 

Az olvasó mindeközben – kivált, ha olvasta a szerző korábbi regényeit – otthonos érzéssel kukucskál az éppen aktuális narrátor háta mögül, hiszen a Perfídia egy kellőképpen szövevényes bűnügyről szól, és ennek a bonyolultságnak köszönhetően a kínai negyedtől egészen a mexikói határig eljutunk; meghallgatunk kommunistákat, fasisztákat, politikusokat, filmsztárokat és kallódó embereket egyaránt. Akinek mindez nem elegendő, azok szembesülnek azon amerikai állampolgárok kálváriájával, akik nemzetiségüket tekintve japánok voltak, és akik hirtelen teljesen jogfosztottakká váltak saját hazájukban. Erre nincs – mert nem lehet – ésszerű magyarázat, legalább akkora üldözési mániát (az ötödik hadoszloptól való félelmet) társít a szabadságjogokkal oly gyakran példálózó rendszerhez, mint amilyenre csak pár évvel később, a McCarthy nevével fémjelzett kommunista boszorkányüldözés idején volt példa.

 

Ellroy ezúttal sem kispályázik, nyakig betakar bennünket mocsokkal, miközben a korábban megismert szereplők évekkel fiatalabb kiadásairól mesél nekünk. Mi pedig, jól nevelt olvasóként élvezzük ezt a több mint hétszáz oldalas történetet – mert jó, mert izgalmas, mert olyan bugyrait mutatja meg a városnak, a rendőrségnek, mi több, Amerikának, amiről még sosem hallottunk, és bár lehet, hogy mindez csak a szerző fejében létezik, de annyira hihetően jelenik meg a lapokon, amit csak élvezni lehet.