Főkép

Charles Lorre, Charley Long, Kockás Pierre… azaz: Nagy Károly. Jóformán alig lehet róla tudni valamit – még a születése évét is egy ifjúkori, „tizennyolcadik születésnapomra” datált verse alapján következtette ki a hálátlan utókor. Ponyvát írt, hamisítatlan, harsány, szellemes ponyvát, főleg légiós történeteket, azon az ösvényen járva, amelyen Rejtő Jenő is. A pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak – nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át – melyek játékaikban, szófordulataikban, s a humor felépítésében is erősen emlékeztetnek a P. Howard-i stílusra. De Rejtő Jenő finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédbe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai nélkül. Nagy Károly ebben az értelemben komolyabban vette a az olvasói várakozás sajátos játékszabályait, mint a műfaj kétségtelenül koronázatlan mestere…

 

Lehet lelkesedni érte. Mondhatnátok, ezen az alapon lelkesedhetnék „előre” mondjuk egy kis Nora Robertsért is – különösen a J. D. Robb álnéven írt dolgaiért; mégiscsak, azok legalább krimik, s olvasói értelemben ugyanúgy „nem-független” történetek, mint Kockás Pierre és cimborái kalandjai a sivatagban. Mondhatnátok azt is, hogy a húszas évektől hatalmas mennyiségben kiadott magyar ponyvát csak az eltelt idő teszi úgy amennyire nemesebbé a szememben a mai megélhetési írók szakmányban készült betűömléseinél – de ez nem volna igazságos. A mai ponyva kvázi-realisztikus; tehát amíg az egyszerű cselekmény-szerkezetek rendkívül egyszerű – szinte nyelv szintjén közmegegyezéses – panelek sorává állnak össze, addig ezek a panelek a valósággal jelenleg sokkal perverzebb viszonyt ápolnak, mint a két világégés közti, valójában teljesen hasonló módon álomország pátoszát álmodó történetek. Hiszen az akkori ponyvaolvasó számára az is a közmegegyezés része volt, hogy ezek a történetek kizárólag mesék. Könnyed, szórakoztató mesék. A valósághoz semmi közük nincs – akár az operettnek, a harmincas évek mozgófilmjének, a frissen megszülető vagy (ahogy a ponyva esetében valójában történt) újragondolt könnyed műfajoknak. Mindenki tisztában volt vele, hogy felnőtteknek szóló mesét olvas. Álmodozást. Elégtételmesét egy korban, amelyben más formában nemigen jutott elégtétel igen sokaknak. Hogy egyéb, borzalmas lehetőségekről ne is essék itt szó…

 

E tekintetben Nagy Károly talán még Rejtőnél is következetesebb. Hiszen ha mese, akkor nem kell új és új néven „kitalálni” ugyanazokat a hősöket. Kockás Pierre, a Márki, maga a könyv címlapján szerzőként ott díszelgő mesélő megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak egy nap a világ, eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.

 

Amíg betartja a legfontosabb szabályokat. Szintén Rejtőt idézve: …Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Vagy légió és sivatag. Nagy Károly rövid élete alatt, melynek a háború, a munkaszolgálat vetett véget 1942-ben, 156 puhafedeles regényt írt. Néhányat képregényként feldolgoztak a Fülesnek, néhányról tudnak a mai olvasók is… Mindenképpen tiszteletre méltó vállalkozás, hogy Domján Zoltán szerkesztésében elindult a kötetek újrakiadása, az első könyvben öt légiós történettel, Charles Lorre tollából. A többi már rajtunk, olvasókon, vásárlókon múlik. Ezek a szórakoztató, sajátos levegőt árasztó történetek többet érdemelnének, mint a feledés…