Főkép

Saci, a 18 éves, érettségi előtt álló, szép és okos főszereplő nem sokkal az iskola befejezése előtt minden látható előzmény nélkül úgy dönt, felhagy korábbi életével és kimozdul a szobája falai közül, hogy megnézze, milyen is az élet. De milyen is az élet? Valahol erről is szól a felnőtté válás: a tinédzserek próbálgatják a határaikat, megtapasztalják – többek között – a cigizést, a berúgást, az egyéjszakás kalandot, a szerelmet, azt, hogy milyen a szülőkétől eltérő véleményt megfogalmazni, olyan bulikba elmenni vagy programokon részt venni, amikről a szülőknek fogalma sincs. De mire is tanít minket mindez?

 

Duba Gábor könyve elsősorban a tinédzser kor végén, a felnőtt kor küszöbén lévő fiataloknak szól, ám mégis zavarba ejt, hogy pontosan mire bátorít. A probléma szerintem ott kezdődik, hogy a fiataloknak általában nincs viszonyítási alapjuk, hiszen korukból adódóan (általában) még vajmi kevés élménnyel rendelkeznek, nincs meg az a szilárd erkölcsi tartásuk, ami adott esetben átvezetne az olyan kétes kalandokon, mint például a hogyan feküdjünk le egy vadidegen emberrel öt perc alatt epizód. A felnőtté válásnak csak az egyik oldalát látják – és falsnak gondolom, ha csak a „menő” dolgokról beszélünk, mert az élet sem csak ezekről fog szólni. Nemcsak olyasféle megtapasztalásokról lenne érdemes szólni, mint a minden este berúgás vagy a különféle tudatmódosító szerek használata (hogy kiderüljön, mennyit bírunk), hanem mondjuk olyasmiről is, hogy miként reagál a testünk egy több kilométeres futásra, vagy bármi komolyabb sporttevékenységre, milyen a tűző napon órákig kukoricát kapálni, vagy éppenséggel három műszakban dolgozni.

 

Mindezzel csupán arra kívántam utalni, hogy ez egy nagyon kaotikus kor, és a mai, ebből a szempontból talán túlságosan is liberális (vagy szabadelvű) világunkban gyakorlatilag a fiatalok mindent megtehetnek. Arról azonban csak ritkán esik szó, hogy a jogok mellett bizony kötelességek is vannak, a tettek pedig soha nem maradnak következmények nélkül. Gondoljunk csak bele, milyen kimenetele lehet annak, ha bódító szerek hatására teljesen elveszítjük a kontrollt a tudatunk felett, és előbújik belőlünk az ösztöni én – közel sem biztos, hogy kedves, segítőkész polgártársak lesznek körülöttünk, akik megóvnak és épségben hazavisznek bennünket.

 

Ebből a szempontból Duba Gábor könyve egy kicsit idealista, mert nagy szörnyűségek nem történnek a főszereplővel, annak ellenére, hogy időnként nagyon kétes kalandokba bonyolódik. Megmerítkezik az éjszakában, de igazából mégsem, mert ő nem találkozik az éjszaka sötét oldalával – senki nem akar utcalányt vagy drogfogyasztót csinálni belőle, miként érzelmileg sem használják ki, nem verik át, és hagyják magára az ebből a szempontból felkészületlen és naiv tinit. Mondjuk ez részben annak köszönhető, hogy Saci gondolkodását tekintve lényegesen fejlettebb a koránál, nem véletlenül mondják róla menet közben, hogy tizennyolcnak néz ki, de valójában negyven éves, mert olyan bölcsességgel viszonyul a világhoz, ami bizony általában még a felnőtteknek sem a sajátja.

 

Persze ahhoz, hogy többé-kevésbé épen átvészelje az általa kiváltott eseményeket, szükség van olyan emberekre, akik nem önmagukkal vannak elfoglalva, hanem rácsodálkoznak Sacira, észreveszik milyen értékes lény, milyen egyéniség, milyen érdekes gondolatai, meglátásai vannak, akik azt akarják, hogy neki jó legyen, nem kezelik le, nem használják ki, csupán a társaságát keresik. Szerintem ez is az egyik olyan túlzás, amiről a cikk elején beszéltem, és nem is lenne vele semmi gondom, ha megjelennének és kicsit nagyobb hangsúlyt kapnának a negatívumok és a kellemetlen következmények. Mert oké, menjünk, próbáljunk ki dolgokat, de nem árt, ha tudjuk, hogy néha bizony a tapasztalat megszerzéséért túl nagy árat kell fizetnünk.

 

Mondjuk Saci abból a szempontból is különleges, hogy nem akar megfelelni a környezetének, vagy akár az osztálytársainak, azt teszi, ami jólesik neki, és nem foglalkozik a többiek véleményével – szerintem ez megint csak nem jellemző a mai fiatalokra, mint ahogy az sem, hogy szinte teljesen hiányozzon az életükből a virtuális lét. Márpedig Sacinál hiányzik, nála a programszervezés eszköze a telefon, azon belül is többnyire az sms. Mi ez, ha nem egy újabb fricska, amivel a szerző kiemeli és a figyelem középpontjába állítja főszereplőjét?

 

Biztosan vannak, akik mást olvasnak ki a történetből, akiknek más jut eszükbe róla, elvégre nem ugyanazokkal az élményekkel és tapasztalatokkal rendelkezünk. És ez így van jól, ettől vagyunk egyediek, ettől látjuk másként a világot. Vegyük mondjuk a befejezést: nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, hiszen az élet nem egészen ilyen… bár lehet, hogy ilyennek jobb lenne.