Tim Lebbon: Távoli csillagok

Lanoree Brock egész életében Jedinek készült. Szülei, akik maguk is Erő-használók, már gyerekkorától kezdve erre nevelték: sosem volt választási lehetősége, de ő nem is vágyott másra. Amióta az eszét tudja, érzi maga körül az Erőt, a minden élőlényben lüktető láthatatlan energiát, amit képes a saját akaratának megfelelően felhasználni. Testvére, Dalien azonban nem ilyen szerencsés: bár valószínűleg szintén képes lenne átadni magát az Erőnek, de ellenáll neki, amitől sokkal nehezebbé válik az élete. Amikor elérkezik a Jedi-tanoncok Nagy Utazása, aminek során bejárják a szülőbolygójuk, a Tython templomait, Lenoree egészen kivirágzik: felfedezi a magában rejtőző képességeket, ráébred tehetségére; Dalien viszont épp ellenkezőleg, egyre inkább magába zárkózik – és az elkerülhetetlen tragédia bekövetkezik. Évekkel később Lanoree már Jedi Őrzőként szolgálja a Rendet, amikor megbízzák egy küldetéssel, aminek a szálai a régmúltba nyúlnak, neki pedig olyan érzésekkel kell megküzdenie, amiket már sokkal korábban maga mögött hagyott…

Ha valaki csak ennyit tud Tim Lebbon regényéről, valószínűleg egy közepes Star Wars regény sejlik fel a szeme előtt – bár a családi kapcsolatok a Jedi Rendben nem éppen szokványosak, de hát elég sok mindent láttunk már az elmúlt években, mintsem hogy meglepődjünk ilyesmin. Reménykednénk, hogy az író ügyesen tálalja a testvérek közötti érzéseket, s nem fullad az egész sem sutaságba, sem nagyfokú giccsbe, közben pedig izgalmas módon sikerül megmenteni a világot (elvégre az sosem maradhat ki). De hogy akkor miért is szeretném ezt a könyvet ajánlani? Mert a legfontosabbat még nem mondtam: a Távoli csillagok huszonötezer évvel a yavini csata (vagyis a Star Wars trilógiák ideje) előtt játszódik.

Csak összehasonlításul: az általam nagyon kedvelt The Old Republic időszak körülbelül három-ötezer évvel korábban helyezkedik el, és már az is nagyban eltér az általunk ismert korszaktól. Tim Lebbon ennél jóval korábbra tekint: abba a korba kalauzol el minket, amikor még a Jedik sem Jedik voltak, hanem a Je’daii-ok. Ugyan a magyar kiadás (a fülszöveg kivételével) mintha elfeledte volna a betűk közötti különbséget, de az rendkívül fontos: ugyanis már ez is jelzi, hogy el kell felednünk mindent, amit eddig a Star Wars világról tudtunk. A Je’daii Rend közel sem feleltethető meg egy az egyben a számunkra ismerős Jedi Rendnek, tagjai például nem fénykardokat, hanem (különleges) fémkardokat használnak. De ez csak a kezdet, a külsőségen túl a filozófia, a gondolkodásmód sem ugyanaz, mint amit megszokhattunk – a Je’daii-ok ugyanis az egyensúlyt keresik az Erőben, egyaránt használják az Erő világos és sötét oldalát is, ami gyakorlatilag szentségtörésnek tűnne az „újkori” Jedik körében.

Ezáltal egy egészen újfajta múltat ismerhetünk meg: amikor még a Star Wars univerzum lényei mindössze egy rendszeren belül éltek (az Erő-használók a Tythonon, mindenki más a többi bolygón), onnan kitörni pedig nem tudtak, hiszen nem ismerték az ehhez kapcsolódó hiperűr-technológiát. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy ezek a fajok miként kerültek évezredekkel korábban ebbe a rendszerbe, de azt már ők is sejtik, hogy rajtuk kívül is léteznek értelmes lények. Aki jártas a Star Wars mitológiában, annak valódi kincsesbánya ez a regény: izgatottan keressük az utalásokat (mint hogy mondjuk a Je’daii hitvallás mely részei lettek később a Sith-, illetve a Jedi-kódex elemei), érdeklődve raktározzuk el a morzsányi információkat, amik közelebb visznek minket a Nagy Kép ismeretéhez. Ami teljes ugyan nem lesz (ehhez Tim Lebbon nem ad elég kapaszkodót), ám ettől függetlenül már a szokatlan kiindulóponttól is rendkívül egyedi lesz a regény.

Amiért mégsem vagyok maradéktalanul boldog, az az ötlet megvalósítása. Nem érdemes igazán a mélyére menni a bemutatott világnak, félő ugyanis, hogy ott már zavaró mennyiségű következetlenségbe botlunk – ezek persze nem feltétlenül hibák, de a rendelkezésre álló információink alapján én sokszor azt éreztem, hogy nem tudunk rájuk kielégítő magyarázatot adni, így pedig logikai bakugrásnak tűnnek. Szerencsére, amikor épp nem az ismeretlen világ felfedezésével vagyunk elfoglalva, Lanoree és testvérének drámája bőven kárpótol. Nekem főleg a (jelen időben elmesélt) visszaemlékezések tetszettek, könnyedén magával ragadt a két fiatal, Erő-használók körében nevelkedett, jövendőbeli Jedi (pontosabban Je’daii) utazása. Kettőjük kapcsolata, az átélt megpróbáltatások és a közben formálódó jellemük bőven elég elmélkedni- és izgulnivalót adott, sokszor egyenesen sajnáltam, hogy foglalkoznunk kell a „jelen” eseményeivel is.

Persze lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy a fő történet nem bővelkedett eredeti fordulatokban, mintha a szerző is csak keretnek tekintette volna, hogy elmesélhesse a múlt eseményeit és ezt a huszonötezer évvel korábbi világot. Így aztán a Távoli csillagokat sokkal inkább azoknak ajánlanám, akik már járatosak a Star Wars univerzumban, de kevesellik a rendelkezésre álló tudásunkat a fennálló rendről – akik kíváncsiak arra, hogy mi történhetett régebben, illetve miből alakulhatott ki a Jedi és a Sith Rend. Ez a fajta gondolatkísérlet egyedülálló próbálkozás az általam olvasott Star Wars regények között: már csak ezért is biztos vagyok abban, hogy megérte elolvasni. Például ki hitte volna, hogy valaha is látok egy tiszta szívű Jedit, aki tisztelettel és áhítattal közelít a Sith faj egyik tagjához?