Főkép

Az ECM New Series sorozatában megjelenő komolyzenei albumok egytől-egyig markáns értelmezési variációk ismert és ismeretlen ismerősök alkotásairól. Ki ne hallott volna már Robert Schumannról, a romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakjáról? Mégis hányan tudnák eldúdolni d-moll Hegedűversenyének fő motívumait (WoO 23) vagy éppen a hegedűre és zenekarra írt Fantázia dallamait (op. 131)? A kérdés azért nem költői, mert Thomas Zehetmair és az Orchestre de chambre de Paris együttműködésében létrejött felvételeken Schumann ezen két késői, 1853-ban írt műve tölti ki a játékidő több mint felét. A fáma szerint szemben az életmű kevésbé tervezett, de zseniálisra sikeredett, mintegy hozzávetőlegesen tíz évnyi termésével, az élete vége felé igazi remekművei nem születtek, bár Schumann szisztematikusabban dolgozott. Ezt egyrészt igazolhatná a munkákat félbeszakító fürdőző őrület a jeges Rajnában, másrészt határozottan cáfolja a most megjelent felvétel.

 

Thomas Zehetmair hegedűs karmesternek sikerül úgy életre keltenie a nagyzenekari hangjegyeket, hogy annak forgatagában csak úgy táncolnak a hegedűszólamok. A roppant koncentrációt igénylő interpretáció sikeres műveletét a Champs-Elyseés színházának kiváló akusztikai adottságai között Schumann is szívesen meghallgatta volna. Vajon szólt-e valaha egyáltalán a maga idejében így a saját muzsikája? Egyáltalán, hogyan hallottak vagy hallanak belső hallásukkal a nagy zeneszerzők? Zehetmair saját kvartettje részben arról híres, hogy évről évre megújuló programjukat kotta nélkül adják elő és a zene ilyen fokú internalizálásának művészete ezen a korongon is folyamatosan érezhető a saját játékában. Valójában minden igazán nagyformátumú előadóművész kotta nélkül éli át újra és újra a muzsikát és a hegedűverseny Langsam tétele is olyan természetes lassúságot hordoz magában, amely a művész és a zenekar harmonikus levegővételeinek ritmusaira vet széles hullámokat. Mennyire lehet nehéz nem túljátszatni az ilyen romantikus zenét? Talán Zehetmair kiegyensúlyozott értelmezésének éppen az a kulcsa, ahogyan megtalálja az egyensúlyt hegedűje és a nagyzenekar között, amely az előbbit egy amolyan sztoikus fatalista világban rángatja, már amennyiben a nagyzenekar ellentartó erejére, mint az eleve elrendeltségre tekinthetünk. A hegedű, mint síró szenvedély a kozmikus harmóniában.

 

Az album központi helyén az ismertebb B-dúr szimfónia, a „Tavaszi” (op. 38) található, amelyet mindössze néhány nap alatt dolgozott ki 1841 januárjában Schumann, hogy azt követően Mendelssohn jóváhagyásával már márciusban be is mutassák Lipcsében. A siker óriási, de ez nem veti vissza Schumannt abban, hogy újra és újra átírja egészen augusztusig arra a formára, ahogyan ismerjük. A grandiózus nyitány egykor nemes egyszerűséggel a „Tavasz kezdődik” címet viselte, pedig inkább a tél uralmának vissza-vissza köszönő elemeit halljuk benne, hogy aztán mindenféle ének töltse be a levegőt. De hát nem így kezdődik minden tavasz?

 

Az albumot záró Fantáziát (op. 131) három évvel az elmegyógyintézeti halál beállta előtt írta. Ez az egyik utolsó műve és némileg meglepő módon az itt hallható hegedűjáték emlékezetet a legerősebben a karrierje kezdetére oly nagy hatást tevő Paganinire.

 

Itt a tavasz, hallgassanak Schumannt!

 

Előadók:

Thomas Zehetmair – karmester, hegedű

Orchestre de Chambre de Paris

 

A lemezen elhangzó számok listája:

Robert Schumann

1-3. Violin Concerto

4-7. Symphony No. 1 „Spring”

8. Phantasy for Violin and Orchestra