Főkép

A Bolondok hercege olvasása után biztosan tudtam, hogy Mark Lawrence új trilógiája is érdekes lesz, úgyhogy némi nosztalgiával ugyan, de mostanra végleg elköszöntem Jorgtól, és élveztem a hozzá képest szinte tökéletesen ellentétes karakter nyújtotta izgalmakat. Elvégre a gyáva, alakoskodó, örök túlélő Jalan komplett filozófiát épített a túlélés köré, ami minden időben és helyzetben megállja a helyét – és bár az ember folyamatosan gyanakszik, hogy mégsem lehet egy ember ennyire felszínes, hamarosan rájön, de igen, és ami a legmegdöbbentőbb, ennek ellenére szórakoztató.

 

Jal jól érzi magát a hideg északon, saját kocsmája van, és minden éjszakára jut egy-egy széplány is az ágyába. Épp ez lesz a veszte: sietve távozna, amire egyetlen lehetősége adódik, Snorri csónakja. Mire észbe kap, Tuttuguval együtt hárman hánykolódnak a tengeren, nyomukban csörtet a Holt Király és Kék Hölgy minden csatlósa.  És ha ez nem lenne elég baj, az északi a fejébe veszi, hogy kinyitja a Halál ajtaját, és visszahozza a családját. A makacs emberekkel nincs mit kezdeni, így Jalan megfogadja a saját tanácsát – mindig a pénzt válaszd –, és úgy tervezi, kiszáll inkább Vöröshatárnál. Aztán mire kettőt pislog, már egy völva és egy elárvult parasztgyerek sorsa is nyomhatná a lelkét… Már ha lenne neki hasonló.

 

Hatalmas pozitívum, hogy az ifjúsági írókhoz hasonlóan egy tömör kis összefoglalással kezdődik az új rész, így abban az estben, ha sok idő telt volna el az első rész olvasása óta, a jegyzetek megkönnyíthetik az életünket. Maga a történet több-kevesebb kihagyással ott folytatódik, ahol az előző véget ért, és ugyan a főszereplőink adottak, de ez már sokkal inkább egy egyszemélyes show. Snorri történetei, a közös beszélgetések most kicsit hiányoznak, de az északit csak azt hajtja, hogy a kulcs segítségével visszahozza a családját – más gondolat meg sem érinti, mintha egész halványan, de elmentek volna nála otthonról. Jalan persze nem érti ezt a fajta megszállottságot, az ő mániája az életben maradás, és ezért, bár a könyv maga rendkívül szórakoztató, a sztori nem sokat halad. 

 

Ezúttal is megjelent némi párhuzam A széthullott birodalom trilógiával, itt-ott összecsengnek a dolgok, épp ezért úgy saccolom, a harmadik rész nagyjából akkor, és talán még azon a környéken is fog véget érni, ahol Jorg teljesítette be sorsát. Most úgy gondolom, az író finoman leterel minket a császárság egyesítésnek útjától, ami tulajdonképpen érthető, Jalan és Snorri sorsa csupán érinti az eredeti trilógiát – bár szerves részük, de inkább csak oldalág. Azt azonban kár lenne tagadni: a történet kicsit lapos – még akkor is, ha a háttérről és az emberek mozgatórugóiból sokkal többet kapunk. Szerencsére az új szereplők némileg felrázzák a már-már elkényelmesedő sztorit, új színeket és ízeket hoznak. Mindenkinek megvan a saját keresztje, saját küldetése, de persze csak a hercegecske osztja a tanácsokat. Ez sok mókás, de a cselekmény szempontjából majdnem értéktelen eseményhez vezet.

 

Bár a főszál alig jelenik meg, a kötet vége kárpótol mindenért: talán azt nem mondanám, hogy különösen sokkoló, de meglepő, és hű az eredeti trilógia váratlanságához. És ezzel látszólag tényleg teljesen elkanyarodunk a csapásiránytól, de szerintem felesleges is könnyeket hullajtani érte: jóllehet kockázatos húzás volt Jorg brutalitását felváltani Jal aranyifjúságával, de Lawrence már bebizonyította, hogy tud egyedit, valami mást alkotni, ami ebben a formában sokkal könnyebben fogyasztható.

 

A fordítás ezúttal egészen másfajta stílust igényelt, mint a korábbi trilógia, de az állandó fordító, Gy. Horváth László maradéktalanul megugorta az elvárásokat. A szöveg könnyen és gyorsan olvasható, még akkor is, ha nem peregnek benne őrült tempóban az események. A borító elképesztően szép egy fantasy-hez képest, sokkal komorabb, aprólékosabb a történetnél – ez az a fajta vizuális rásegítés, ami miatt biztosan megveszek valamit. Ennek ellenére a második résznek nincs szüksége mankóra. Ahogy az ember végleg elengedi az elvárásait, azon kapja magát, hogy átszellemülten olvas, élvezi a poénokat, elgondolkodik Jalan bölcsességein, és lassan-lassan elkezd azonosulni a karakterekkel. Akad, akivel könnyebben megy, másokkal nehezebben, de ha volt is hibája Jorg történetének, az az, hogy a legtöbb karakter lapos, íztelen, sőt, egysíkú. Ez a veszély ezúttal nem fenyeget.

 

A Hazug kulcsa stabil szintet nyújt azoknak, akik jobban szeretik a mainstreamet, vagy mindenkinek, akinek jólesik néha lazítani, és a sok gondolkodásra késztető könyv között szünetet tartani. Én, bár odáig voltam a tövises sorozatgyilkosért (rejtély ugyan, miért – talán csak szimplán sekélyes olvasói ízléssel rendelkezem), ezúttal is marha jól szórakoztam.