Főkép

Ritka szerencsés szériában vagyok mostanában, ugyanis kevesebb, mint egy hét alatt két olyan koncerten voltam jelen, amelyek egyben lemezfelvételek is voltak. Szabó Sándor koncertjéről már beszámoltam az oldalon, most pedig arra törekszem, hogy minél többet visszaadja Szőke Nikoletta koncertjének az élményéből.

 

A külföldön is igen népszerű énekesnőnk az „MR2 Akusztik” program keretében lépett fel a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. A családias hangulatú koncert számomra leginkább a zenei tv csatornán futott „MTV Unplugged” világát idézte: a jazzklubokban is relatíve közel van a közönség az előadókhoz, de itt tényleg csak karnyújtásnyi volt a távolság. Ezt a műsort hajdan azért hozta létre a rádió, hogy fiatal poptehetségeknek adjanak bemutatkozási lehetőséget, méghozzá az „akusztikus vonalon” – úgyhogy talán már ebből is látszik, miért számít ritkaságnak Szőke Nikoletta fellépése, elvégre ő a jazz jeles képviselője, és ez a műfaj ritka vendég a 8-as stúdióban.

 

Az énekesnő változatos műsorral érkezett az estre, melynek repertoárját az eddig megjelent lemezeiről válogatta össze (volt is miből válogatnia, hiszen a fiatal életkora ellenére egy igen gazdag diszkográfiát tudhat maga mögött). A zenei kínálat a saját szerzeményektől a Sting-átiraton keresztül a jazz sztenderdekig terjedt, sőt, az MR2 Akusztik filozófiájának megfelelően egy hazai popdal is átdolgozásra került. A választásuk a sokak által ismert és kedvelt „Lehet a zöld az ég”-re esett (amit mindenki Varga Viktor előadásában ismer)  – szerintem jazz köntösbe öltöztetve egészen érdekes szám lett belőle.

 

Az estnek egyébként volt egy különleges vendége is, akinek a személyét nem olyan nehéz kitalálni, hiszen az elmúlt egy-másfél évben sok közös projektjük volt (például legutóbb a MÜPA-ban) az énekesnővel. Igen, Takács Nicolasról van szó, aki csak néhány szám erejéig „ugrott be”, mivel egy órával később, már a saját koncertjén volt jelenése az Orfeumban.

 

Habár közvetlen személyiségnek ismerem Nikolettát, a koncert elején láthatóan egy kicsit küzdött azzal, hogy ennyire közel van a közönség – de azért néhány szám után már feloldódott benne, és nyugodtabban tudott énekelni. Hangja olykor szárnyalt, olykor pedig hatalmas energiával „letaglózta” a hallgatóságot, varázslatos női energiái, bájos, sugárzó személyisége, elbűvölő, gyönyörű hangja és az őt körülvevő alázatos, igazi csapatként működő zenekar (zongorán Szakcsi Lakatos Róbert, nagybőgőn Barcza-Horváth József, dobokon Csízi László, gitárokon pedig Komjáti Áron), azt hiszem, minden jelenlévőt lenyűgözött. Az együttes tagjai kiegyensúlyozott arányban villantották meg saját egyéni tehetségüket, és rakták le az alapokat a többiek munkájához.

 

Az énekesnő intenzív, pulzáló, ösztönös mozdulataiból minden jelenlévő érzékelhette, hogy a dalok milyen mélyről fakadnak belőle. Szinte mágikus volt a sodrása, személyes forrásának közelisége, valódi tartalommal töltötte meg ezt a márciusi estét. A teltházas koncert bizonyítja azt, hogy az embereknek igényük van erre az intim muzsikára és ezekre a zenei energiákra. Nekem legalábbis biztosan.