Beszámoló: Bran – Fonó, 2016. március 19.

Több, mint két évtizeddel alakulása után még mindig (vagy inkább: újra) itt van a Bran, és két nappal a hivatalos Szent Patrik nap után, ám ahhoz kapcsolódóan tartott koncertet és táncházat a Fonóban.

 

A dalokat e jeles ír ünnep vezérszálára fűzték, ám jóval többet mutattak meg belőle, mint amit mi, „Kelet írjei” (Yeats után szabadon, aki az íreket Nyugat magyarjainak hívta) tudunk róla. Ma már Magyarországon is számos Patrik napi buliba lehet elmenni, ahol minden bizonnyal fergeteges a hangulat, és patakokban folyik a Guinness és az ír whiskey, de arról, hogy ki a ménkű volt az a Szent Patrik, bizonyára józanul sem sokan tudnának mit mondani. Kovács Gáborján, a Bran énekes-flótás vezetője persze mindent tud róla, s nemcsak róla, de például arról az ír italról is, melyet a szegények mindenféle bigyóból és hogyishíjjákból erjesztettek, és mely mindmáig illegális. Poitín (ejtsd kb.: pótyín) a neve, és erről is úgy mesélt emberünk, hogy gurultunk a nevetéstől. Felénk ezt amúgy pálinkának hívják, és épp divatja van.

 

Ami Patrikot illeti, Írország legfontosabb szentjét, róla komolyan és mókásan is sokat hallhattunk, mert Gáborján úgy mesél, mint senki más, s persze a dalok is csudásak és változatosak voltak. Bennük volt a régi ír népek természetszeretete, az emberi élet fontos és mindennapi eseményei, de a természetfeletti, a tündérek varázslatos-gyönyörű-veszélyes világa is. Volt dal, ami a fent említett poitín áldatlan hatásairól mesélt, és volt, ami arról, hogy mi történik, amikor a skót halászok fiai először mennek magukban a tengerre halászni, s mindez a tengeri madarak képeivel elénekelve: „szállj szépen, szállj magasra, de aztán gyere haza”. Volt többé-kevésbé ószirmi nyelvű dal, és a „Rigmadár” néha alternatív rocknak hangzott, és talán az elveszett ifjúságról, talán az elveszett múltról szólt. De azért sokat mosolyogtunk is, mert ahogy ez az öt ember zenél, abban csak úgy lobog az élet.

 

Pedig sokszor úgy tűnik, mintha ma már a népzenét szinte csak „akadémikusok” játszanák, és csak kiművelt közönség járna rá, és ennek így alig is volna már köze ahhoz, amit mindez valaha jelentett. De persze nincs így, hiszen vannak, akik képesek mindezt életben tartani, tovább vinni. Ilyennek érzem Both Miklóst és Lajkó Félixet, s persze a Brant is. Bár a táncházra sajnos nem tudtam maradni, végül is az az, ami élővé, megéltté teszi ezt az egészet – bár egyébként a koncertre is azt mondom, hogy minden alkalom más, megismételhetetlen, látni és hallani kell, élőben, mert felvételről ez nem lehet ugyanolyan. Egészen különleges és különös kincs a Bran, olyasmi, amit elképzelni nem is lehet, meg kell tapasztalni.

Egy Sebő Ferenc interjúban olvastam nemrég, hogy a népzene a maga idejében az volt, ami ma a pop. Az emberek szórakozni jártak a bálokba, táncházakba, ahol a fiataloknak lehetőségük volt úgy megismerni egymást a zene, a tánc által, ahogy sehogy máshogy nem lett volna módjuk, és így jobb eséllyel születtek életre szóló kapcsolatok. A Bran koncerten pedig az világosodott meg előttem, hogy ezek a régi-régi dalok olyanok, mint a templomok: ha belép az ember egy több száz éves templomba, akkor, ha nem is tudatosul benne, de olyan helyre lép, ahol generációk tucatjai, emberek százai-ezrei jártak, hogy Istenhez imádkozzanak, hogy áldást, segítséget kérjenek, hogy házasodjanak, és hogy elbúcsúzzanak a halottaiktól. A falakba ivódva ott van tengernyi lélek bánata, öröme, félelme, és meggyőződésem, hogy ha ilyen helyen járunk, ezt mélyen belül érezzük is, valami megpendül bennünk, valami, ami közös azzal a sok elmúlt emberrel.

 

Ugyanígy van a népdalokban, melyek megannyi generáción át fennmaradtak, szájról szájra jártak, és annyi mindent hordoznak, hogy azt talán csak egy Gáborján-féle garabonciás tudná megfejteni nekünk. Amikor ezeket a dalokat halljuk, ezekre táncolunk, ugyanazt halljuk, ugyanúgy ropjuk, ahogy oly sokan korábban. S ilyen szempontból mindegy, hogy ír vagy magyar, vagy akár, teszem azt, tibeti népzenéről beszélünk, mert az alapvető emberi érzések, gondolatok, életesemények egyetemesek. És ez valami gyönyörű.

 

És ez az, ami hiányzik a kortárs muzsikákból. Vagy akár a komolyzenéből is. Igaz, hogy Bach zenéje is évszázados, és emberek milliói hallották ez idő alatt, és igaz, hogy egy-egy mai slágert szintén emberek milliói hallanak, de ezek nem a nép zenéi. Ugyanakkor, ma már látszik, hogy az afro-amerikai rabszolgák által létrehívott blues, vagy akár az ’50-es években indult rock & roll történelmének vannak olyan darabjai, amelyek standarddé lettek, évtizedekkel alkotóik halála után is, újabb és újabb felfogásban bár, de zenekarok, előadók százai játsszák – s így beépülnek a közös kultúrkincsbe, s válnak mintegy népzenévé. Ezért jó, ha egy-egy régi nagy banda újra összeáll, és csinál egy-egy (méltó) koncertet, ahol az újabb generációk is hallhatják a régi nagy nótákat, szülők és gyerekek együtt, s mégis a maguk módján élhetik át ugyanazt.

 

Ám az a beláthatatlan mélység, ami a Bran zenéjében megvan, emezekben még nyilván nincs meg. Koncert közben többször is megjelentek a lelki szemeim előtt a nagyszüleim, akiknek még sokkal inkább az életük része volt a népzene, és mindaz, amit a Bran is közvetít, mint az utánuk következőknek. És így ez a muzsika velük is összekapcsol, és remélem, a gyerekeim és az ő gyerekeik is hallgatják majd, s közben talán emlékeznek majd rám is.

Hát ezért is mondom, hogy a Brant látni kell.