Főkép

Magyar filmet nézni jó! – szólhatna az egyértelmű felkiáltás, ha elhinné nekem bárki. Valahogy az elmúlt 15-20 év magyar filmgyártása olyan céltudatosan és következetesen döngölte a földbe a magyar film hírnevét, hogy ha ismerőseim többségének elkezdek mesélni egy új alkotásról, akkor nagyon rövid időn belül lehurrognak – hiszen magyar, az meg úgysem lehet jó. Pedig szó sincs erről!

 

Március elseje és hatodika között rendezték a 2. Magyar Filmhetet, ahol új filmet ugyan nemigen mutattak be, ellenben végignézhettük az elmúlt három év „termését”. A magam részéről több mint húsz produkcióra ültem be, és tökéletes megerősítést kaptam abbéli meggyőződésemben, hogy 2013-14 óta a lehető legjobb irányba indult el a honi filmgyártás. Újra érdekes, szórakoztató, mi több, minőségi és profi alkotások születnek, amik tökéletesen megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben (ami persze nem jelent azonnali zsenialitást: ott is épp úgy találkozhatunk jobbakkal és rosszabbakkal). Úgyhogy a következő hetekben arra vállalkozom pár cikk erejéig, hogy bemutassam ezeket a produkciókat, hátha más is kedvet kap megnézni egy-egy „hazait”, vagy talán legközelebb már kevésbé előítéletesen tud közeledni egy új magyar film bemutatójához.

 

A tévéfilmek után átkanyarodnék a nagyjátékfilmek közé, azok közül is a „kisebb produkciókhoz” – vagyis azokhoz, amik sem igazi hírverést, sem igazán jelentős költségvetést nem kaptak, az emberek nem hallottak róluk, s még kevésbé ültek be rájuk a mozikban. De azért itt is lehet érdekességekre bukkanni…

 

Nézzük például rögtön a Logint: a legelső Filmhetes alkotás volt, amire beültem, tulajdonképpen semmit sem tudtam róla, így (előítéletesen) én is a legrosszabbra számítottam – és ehhez képest kifejezetten meglepődve jöttem rá másfél óra elteltével, hogy én ezt élvezem. Barnóczky Ákos második nagyfilmje talán nem váltja meg a világot, de egy izgalmas sztorit (egymással online megismerkedő férfi és nő, mindkettejük családtagja öngyilkos lett egy videós társkereső miatt, majd elkezdenek nyomozni a másik férjét/lányát a halálba kergető alak után) egy érdekes koncepcióval társítja – a film ugyanis csak és kizárólag webkamerás felvételekből áll össze. A videós társkereső erre sok lehetőséget ad, és bár elsőre nagyon féltem attól, hogy meddig lesz izgalmas az „emberek a kamerába beszélnek” stílus, de simán kitartott másfél óráig. Kicsit talán sok lett a végére a pózolás, és a didaktikus „a világháló és a média rossz” üzenetet is hanyagoltam volna, de amíg a Veszedelmes viszonyok-szerű, szerelmes-átverős-véres cselekmény tart, addig remek kikapcsolódás.

 

A következő „kis produkció” kicsit kakukktojás is, ugyanis egy animációs filmről van szó – rögtön 18-as karikával, úgyhogy talán ezért is hallottak róla nagyon kevesen. A korhatár-besorolást nem érdemes félvállról venni, hiszen a Manieggs gyökere valahol a South Park és a Family Guy tapló, a legkevésbé sem polkorrekt humora körül keresendő, nem pedig a Disney-csodáknál. Miklósy Zoltán és csapatának (társrendezőként Herkó Attila) szerelemprojektje már csak ezért is érdemes a figyelemre – ilyesmiből nem túl sok készült eddig hazánkban. Ha pedig hozzárakom azt, hogy a leginkább egy Steven Seagal-paródiaként értelmezhető a film, akkor talán még inkább közeledem ahhoz, hogy mennyire elszállt, őrült, fárasztó és agyament alkotásról is beszélünk. Fogja az összes gengszter- és akciófilmes klisét, a lehető legabszurdabb módon megcsavarja és kiforgatja, hozzárak egy rakatnyi viccet, hogy már ki sem látszunk belőlük, majd végül tojásokra alkalmazza mindezt. Igen, a cím nem véletlen: Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja, vagyis tényleg animált tojásokról van szó. Ha valaki szereti ezt a stílust, csak ajánlani tudom.

 

De ha már szerelemprojektekről van szó, akkor muszáj megemlíteni a leírhatatlan Act/or, Színház az egész világ :) :( című filmet is. Színésznek lenni nem csupa móka és kacagás, szól a főgondolata, én meg határozottan úgy éreztem a nézőtéren ülve, mintha valami belsős poént mesélnének, csak éppen nem ismerem a társaságot. Az Act/or tényleg a kezdő színészek világáról mesél (pár londoni srácról, akik közül az egyik Budapesten kap lehetőséget egy kísérleti színházban, három lány mellett), de inkább humorosan, bájosan, mintsem annyira drámaian. A furcsa magyar/angol keveréknyelven (és feliratokkal) megszólaló filmben összekeverednek a színészi élet nehézségei egy szerelmi történettel és egy új színdarab bemutatójával, miközben valahol a sorok között arról mesél mindenki, hogy miért is jó (vagy jó-e egyáltalán) színésznek lenni. Pár ismert arc (Törőcsik Franciska, Dióssi Gábor, SchererPéter), még több ismeretlen, könnyed humor és az egészet belengő szimpatikus hangulat – talán nem is kell több. Színészeknek és színészpalántáknak kötelező.

 

A szkeccsfilmek kedvelőinek a Nekem Budapestet tudom ajánlani a mostani merítésemből, különösen azon két-három rövidfilm miatt, amit tényleg kiválónak gondolok. Bevallom, nekem már a koncepció sem állt össze – a legtöbb jelenet inkább az angol cím, vagyis a „Meanwhile in Budapest” felvetésében értelmezhető, a „Nekem Budapest” gondolatot talán egyedül Ferenczik Áron vette komolyan (a rövidfilmje, a „Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?” elképesztően bájos, ezáltal az egyik legjobb volt). A Színművészetin végzett diákok vizsgamunkái között akad zavaros (Szeiler Péter: Hazatérés, amiben legalább KerekesVica is feltűnt), céltalan (Bálint Dániel: Bálint), feledhető (Kárpáti György Mór: Park) és értelmezhetetlen (Pluhár W. Attila: Sándorferi), de nosztalgikus (Szimler Bálint: Feledés), profi (Reisz Gábor: Péter) és magával ragadó (Kapronczai Erika – Csuja László – Muhi András Pires: Threesome) is, vagyis tényleg elég vegyes válogatás lett a végeredmény. 2012-13 óta már többen saját filmmel is büszkélkedhetnek, talán azokat jobban is ajánlom, viszont aki kíváncsi a rendezők kezdeteire, vagy szeretné ismeretlen oldalairól megismerni Budapestet, annak ez a szkeccsfilm is ajánlott.

 

És ha már felmerült Szimler Bálint neve, muszáj megemlékeznem röviden a Balaton Methodról. Marianna kollegina már lelkendezett róla, én is csak őt tudom ismételni: elképesztően hangulatos, gyönyörűen fényképezett (hiába, Rév Marcellre még nagyon figyelnünk kell a jövőben), ügyes megoldásokkal és kellemes zenékkel teli klipfilm, a Balaton környékén, közösségi finanszírozásból. Talán látszólag hülyeségnek tűnik moziteremben végignézni tucatnyi zenei klipet, de megéri.

 

Ezt az öt filmet ajánlanám ma a Magyar Filmhéten látott „kisebb produkciók” közül – legközelebb érkezem a következő kategóriával: kicsit fentebb ugrunk költségvetésben és hírnévben, itt-ott már találkozhattunk a nevükkel, de sajnos ettől függetlenül még egyikükre se tolongtak az emberek.