Beszámoló: Kalàscima, Góbé - Fonó, 2016. március 12.
Írta: Galgóczi Móni - Galgóczi Tamás | 2016. 03. 15.
Úgy alakult, hogy nem tudtunk megegyezni, ki is írjon az élményről, ami március 12-én este a Fonóban ért minket, ezért úgy döntöttünk, hogy kivételesen mindketten billentyűzetet ragadunk, és nem egymás szavába vágva, hanem szépen megosztva elmeséljük, milyen is volt ez az este – számunkra.
Alapban nem rajongok a világzenéért, bár tagadhatatlan, hogy vannak zenék és/vagy előadók, akiket szívesen hallgatok, de lépéseket nem teszek azért, hogy a kapcsolat létrejöjjön. Persze néha én is elgyengülök, és hagyom magam. Ilyen volt tavaly év végén az, hogy meghallgattam a Góbé zenekar lemezét, ami ráadásul a 2015-ös évem leg zenei élménye lett, sőt, akkor már halkan azt is jeleztem, hogy egyszer talán még élőben is meghallgatom őket. Nos, akkor nem gondoltam volna, hogy nem egészen három hónap múlva létrejön ez a találkozás. Ami számomra több szempontból is rendkívüli volt.
Először is: évek óta nem voltam koncerten. Ennek okai túlságosan személyesek, meg aztán nem is terhelnék vele senkit, legyen elég a tény, hogy nem. Másodszor: nem volt prekoncepcióm, nem tervezgettem, igazából nem tettem mást, mint nehéz szívvel, de nyitott lélekkel bandukoltam a Fonó felé Tamás oldalán, akinek szokatlan volt a helyzet, hiszen általában egyedül teszi meg ezeket az utakat, közben pedig próbálta megfejteni, hogyan is állok én ehhez az egészhez. És ekkor hangzott el az a kérdés, amit nála jobban senki nem tudott volna feltenni: akkor te most nem vársz mást, mint azt, hogy elvarázsoljanak? Igen, valójában tudat alatt erre vágytam.
És megkaptam, amiben egészen komoly szerepe van a Góbé zenekar tagjainak, akik igazán jó kis számokat válogattak össze erre az estére, illetve annak a kb. 15 fős fiatalokból álló társaságnak, akik nagyjából a második szám elején beszaladtak a két oldalt felállított széksorok közötti szabad területre, és ott is maradtak egészen a koncert végéig. De nem ám csak álltak, és néztek ki a fejükből, hanem énekeltek és táncoltak, mégpedig olyan tudással és elánnal, hogy nem lehetett nem a hatásuk alá kerülni. Szemmel láthatóan a zenekar tagjait sem hagyta hidegen ez az önfeledt fiesta, sőt, olyan volt, mintha egymást „hergelték” volna, mintha mindenki a másik rezdüléseire reagált volna, lassan de biztosan emelve a tétet, akár egy játékban, melynek a végén mindenki jól járt, hiszen ez az egymást gerjesztő folyamat végül egy – nem tudok jobb szót – energiarobbanásban teljesedett ki, ami minden jelen lévőt magával ragadott és feltöltött. Felemelő élmény volt, mint ahogy az a látvány is, ahogy a jelen lévők túlnyomó többsége – korosztálytól függetlenül – együtt mozgott a zenével és együtt énekelte a szövegeket a zenekarral. Még én is. Nos, aki ismer, tudja, hogy ez mit jelent.
Az eredeti tervek szerint az előzenekar koncertje után hazaindultunk volna, de vagy a felfokozott hangulat, vagy a kíváncsiság, vagy tulajdonképpen mindegy is, hogy mi miatt, de maradtunk, és ezzel mondhatni fejest ugrottunk az ismeretlenbe, hiszen a főzenekarról korábban nem igazán hallottunk. Legalábbis én, mert Tamás suttyomban megnézett egy-két klipet, de ennyi, viszont ezzel kiérdemelte, hogy ő is szót kapjon ebben a beszámolóban.
Ez a koncert számomra több minden miatt különlegesnek bizonyult, és bár azt nem állítom, hogy ez volt életem leg-leg zenei élménye, azért ott van a helye az élmezőnyben. Egyedinek számít, mert első alkalommal mentem másodmagammal a Fonóba, és ez ugye alapban befolyásolja a befogadás élményét. Vízválasztónak azért mondom, mert fél éven belül immáron harmadszor néztem meg élőben a Góbé produkcióját, és ezúttal arra kerestem a választ, hogy még mindig képesek-e lenyűgözni, vagy mostanra megkopott az újdonság varázsa (erre már mondom is a választ, újfent képesnek bizonyultak a varázslatra). Végezetül, de nem utolsó sorban az érdekelt, mennyire tetszik az olasz psychedelic trance tarantella zene.
Tartottam egy kicsit attól, hogy a fantasztikus Góbé koncert után meggyűlik a baja a közönséggel az olasz Kalàscima együttesnek, de szerencsére különösebb erőfeszítés nélkül a maguk oldalára állították a nézőket. Méghozzá oly módon, hogy Luca Buccarella harmonikás-énekes és Massimiliano De Marco énekes-gitáros-buzukis közölte velünk, hogy ők tánczenét játszanak, mindenki álljon fel és jöjjön előre. A jelenlévők nagyobbik része szót is fogadott, és a koncert végéig aktívan részt vett a zenélésben, tapsolt, táncolt, kurjászott. Megjegyzem, régen tapsoltam ennyit, a hangom pedig már a Góbé alatt rekedtre váltott. Pedig a zene némileg megkövetelte a nyitottságot, köszönhetően az olaszok kísérletező hajlamának.
A kiindulási alapot a dél-olasz tarantellában látom, ami önmagában is egy kellően tág stílus, ide tartozik a pizzica (kedvencem), a tammuriata és a többi. Szóval annak idején, évekkel korábban, valami szervezési hiba miatt, egyszerre kapott lemezstúdiós időt egy hagyományos tarantella együttes és pár elektronikamániás DJ. Miután egyik fél sem akart távozni, a közös zenélés mellett döntöttek, és ebből valami roppant különleges muzsika keletkezett. Valójában nem így történt, ellenben tökéletesen leírja a Kalàscima produkcióját. Nagyon sok esetben elkezdenek egy teljesen normális tarantellát, hogy aztán a különféle elektronikus effektekkel annyira megváltoztassák, hogy a tulajdon édesanyja sem ismerné fel – viszont meglepő módon végeredményként egyedi hangvételű világzenét kapunk.
Mivel ismereteim szerint utoljára három éve léptek fel Budapesten (a Szigeten), érthető módon a koncert első harmadában arra helyezték a hangsúlyt, hogy elvarázsoljanak bennünket a zenéjükkel, és bebizonyítsák, nem véletlenül szerepeltek annak idején a különféle világzenei slágerlistákon. Ennek a vehemenciának köszönhetően a színpadról áradt az energia, aminek egy pillanatig sem álltunk ellent. A koncertjük második részében játszottak pár elszállós nótát, ami többek között arra volt jó, hogy mindenki kifújja magát egy kicsit, és bebizonyosodjon, a zenében bármit meg lehet csinálni, csupán kellő tudású muzsikusok kellenek hozzá, illetve oly mérvű kreativitás, amely képes új, eredeti produktumot alkotni. Ez a Kalàscima esetében maximálisan megvan, de személy szerint mégis azokat a szerzeményeiket szerettem meg, amelyekben hangsúlyosabb a tarantella jelenléte. Azonban nem csak olasz elemek alkotják a zenéjüket, hiszen az est során arab és görög dallamok is felbukkantak, illetve mintha Aldo Iezza az olasz dudáján ír témákat is játszott volna.
Az emlékezetes pillanatok közé tartozik, amikor a hattagú zenekarból öten sámándobszerű eszközzel a kezükben játszottak. Ez tényleg olyan, volt, mintha az ősidőkbe repítettek volna bennünket, egyszerre volt hipnotikus és transzcendens. De Luca Buccarella rappelése is élményszámba ment.
Befejezésként ismét felpörgették a hangulatot, így olyan érzéssel távoztam a Fonóból, hogy egy különleges estén két, egymástól eltérő felfogással zenélő együttest láttam, akik fantasztikus produkciójukkal újra bebizonyították, hogy zene nélkül nem érdemes élni.