Jandy Nelson: Neked adom a Napot!

Neked adom a Napot! – mondja a 13 éves Jude ikertestvérének, Noah-nak. A kettejük között képletesen felosztott világból még hozzácsapja az ajánlathoz a csillagokat, a Holdat, a fákat is. Pedig a tét csupán egyetlen rajz, amit Noah készített egy ismeretlenről, Noah pedig tényleg tucatszám készíti a rajzokat, tárgyakról, emberekről, ismerősökről és ismeretlenekről egyaránt; vajon tényleg megéri hát Jude-nak, hogy a fél világot feláldozza ezért az egyetlen alkotásért?

Noah – akinek elbeszéléséből megismerjük a csereüzletet – nem érti a dolgot, de odaadja a rajzot a nővérének. Kisebb gondja is nagyobb ennél: a menő srácok folyton őt szekálják, miközben próbálja eltitkolni, hogy valójában a fiúkhoz vonzódik, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a város művészeti iskolájába. Szerencsére mellette áll a szintén művészlélek édesanyja, aki támogatja az ambícióit, és Jude is, noha ő nincs kiközösítve az iskolában. Ráadásul ott van az új szomszéd fiú, Brian…

Jude a három évvel későbbi eseményekről mesél. Az ő világa már romokban: az édesanyja hiányzik a családból, Noah nem áll szóba vele, egyetlen társasága a nagymamája szelleme. Ráadásul valamiért minden egyes művészeti órára készített műalkotása összetörik. Ezért lesz Jude a híres, mogorva szobrász tanítványa: a kőből készített formákat nehezebb összetörni. Nem is sejti, nemcsak a szobrásznak van köze a széthullott családjához, de a kőfaragó modelljének is egy régi, feledésbe merült rajzhoz…

Vajon mi történt a testvérekkel az elmúlt három évben?

Be kell vallanom: borzasztó nehéz erről a könyvről ajánlót írni. Egyszerűen azért, mert annyira sokrétű – és annyira jó! Bár nem éppen rövid olvasmány, csak úgy faltam a betűket, pörgettem az oldalakat, hogy minél hamarabb összeálljon a kép, hogy a történet két fele, Noah és Jude elbeszélése végre egészet formáljon. A feszültséggel, az utalásokkal, a kihagyásokkal a két idősík között ugrálva remekül bánik az írónő: ami Noah-val még nem történt meg, az Jude számára már a múlt, de csak utal rá. Az olvasó meg természetesen tövig rágja a körmét az izgalomtól, annak ellenére, hogy az utóbbi évek nagy sikerű ifjúsági regényeivel szemben ez a történet nem disztópia, nem is fantasy, teljes mértékben az általunk ismert valóságban játszódik.

A másik dolog, amiért hatalmas dicséret és elismerés illeti, az a problémafelvetése. Nincs egyetlen központi konfliktus vagy téma a regényben: szépen, apránként merülnek fel azok a gondok, amikkel nemcsak a tizenéveseknek, de sokszor a felnőtteknek is szembe kell nézniük, legyen az a másság elfogadása (és itt a szexuális orientáció mellet arra is gondolok, amikor valaki egyszerűen kicsit „furcsa”), a család egybentartása, vagy az önmagunkhoz való hűség és a környezetünk elvárásaihoz való alkalmazkodás közötti választás. Egyetlen problémakör sincsen túlmagyarázva, és az írónő nem kínálja tálcán a megoldásokat és az Egyetlen Igazságot: az olvasó eldöntheti, eltűnődik a felvetett gondolatokon, vagy sodródik a történettel. A fantasztikus humor pedig a megfelelő helyeken gondoskodik arról, hogy a regény ne legyen túl komoly. Üdítő színfoltok a szövegben Noah egy mondatban összefoglalt fantáziái arról, hogyan rajzolná le magát egy-egy kínos szituációban, vagy Jude babonáinak leírása.

A young adult műfajba sorolt regény tehát egy komoly, de hála az égnek, nem túl komor olvasmány, amit én bátran adnék akár a saját gyermekem kezébe is, miután elolvastam: bőven akad benne megbeszélésre alkalmas téma. De mivel gyerekem még nincs, kénytelen leszek a saját anyukámat rávenni az olvasásra, hogy legyen kivel kiveséznem ezt a – véleményem szerint nem korosztályfüggő – könyvet. Anya, szólj, ha elolvastad!