Főkép

Az éneklést 16 éves korában kezdte el a budapesti Józsefvárosi Zeneiskolában, ahol klasszikus éneket, énekléstechnikát, hangképzést tanult. Később Kónyai Tibor tanítványa, majd előadótársa lett, akivel a jazz műfajában teljesedett ki. A zene meghatározóvá vált az életében, ezért nem véletlen, hogy a polgári foglalkozása is sok szállal kötődik a zenéhez. A Nyugat-magyarországi Egyetem építőművészet szakán szerzett diplomát. Mi más is lehetett volna a diplomamunkájának címe, mint „Az építészet és a zene találkozása”. Lilienn mára a fővárosi és a vidéki zenei klubok népszerű fellépője. Legutóbb a budapesti Opus Jazz Clubban adott nagysikerű koncertet.

 

Már a bevezetőben is említettem, hogy középiskolás korodtól kezdtél erősebben kötődni a zenéhez. Emlékszel még, hogy mi volt az az impulzus, ami arra ösztönzött, hogy énekesnő legyél?

 

Hogyne emlékeznék! (mosolyog) Művészeti szakközépiskolába jártam és egy napon az iskola egyik tanterméből élőzene szűrődött ki. Szinte megbabonázva álltam a terem ajtaja előtt. Kiderült, hogy az iskola tanárainak volt egy saját zenekara és éppen próbáltak. Főként jazz sztenderdeket és blues örökzöldeket játszottak. Nagy örömömre a csapat tagja lettem és hamarosan minden iskolai eseményen, ünnepen együtt léptünk fel, aztán egyszer csak túlnőttük az iskolát és más külső helyszíneken is koncertet adtunk és örömzenéltünk. Bátran mondhatom, hogy igazán sokat jelentett számomra ez a középiskolai zenés időszak. Nagyon hálás vagyok az egykori tanáraimnak, hogy ilyen lehetőséget teremtettek és megnyitották előttem a kaput a zene világába.

 

Hogyan emlékszel vissza zeneiskolás éveidre?

 

Heti két alkalommal jártam énekelni a Józsefvárosi Zeneiskolába. Minden óra előtt olyan izgatott voltam, szinte egész nap az énekórát vártam. Emlékszem, már a körútról végigsétálva a hosszú Nap utcán keresztül a suliig mindig dúdolgattam magamban, néha kicsit hangosabban az aznapra feladott dalokat, úgy éreztem magam, mint a sétálós videoklipekben. Izsák Imre tanítványa voltam 3 éven keresztül, neki rengeteget köszönhetek! Sokat és keményen dolgoztunk. De mindemellett rengeteget nevettünk, hihetetlenül jó hangulatban teltek az órák. Az óra után pedig mindig teljesen feltöltődve, felfrissülve, szinte újjászületve léptem ki a teremből. Ugyanezt elmondhatom Pánczél Kristóf zenetanárom óráiról is, akinél még egy évig tanultam a zeneiskolában, miután Izsák tanár úr nyugdíjba ment. Nem is gondoltam volna, hogy az éneklés ilyen gyógyító hatással tud rám lenni. Az a hatalmas pozitív energia, ami a hangszalagok táncával szétáradt bennem, minden aktuális problémámat elfeledtette velem, nem hagyott lehangolódni.

 

Utána kezdtél el Kónyai Tiborral zenélni. Hogyan lett tanár-diák viszonyból kollegiális kapcsolat?

 

Szerettem volna tovább fejlődni, ezért tanárt kerestem a jazz műfajon belül. Többen a Sopronban élő zongorista-zeneszerzőt, a komoly szakmai és lemezes múlttal rendelkező Kónyai Tibort ajánlották nekem, így az ő tanítványa lettem. Azt nem tudom, hogy a szélesebb nyilvánosság hogyan szerzett tudomást a közös munkánkról, de az tény, hogy egy idő után sorra jöttek a fellépésre történő felkérések. Így lettem – immár a negyedik éve – a tanítványból munkatárs. A legtöbbször duóként lépünk fel, ez egy nagyon erős „bázisként” funkcionál. Mindeközben kitaláltuk azt a koncepciót, hogy a nagyobb lélegzetű koncertjeinkre mindig meghívunk más eladókat is. Mégpedig olyan megfontolásból, hogy a vendégeken keresztül új színek, új „ízek” és hangulatok jelennek a meg a műsorunkban. Az elmúlt évek során, olyan remek előadókkal játszottunk együtt, mint például Micheller Myrtill, Váczi Eszter, Fábián Juli, Tóth Viktor, Kollmann Gábor, Juhász Gábor, Gyárfás István, Barabás Lőrinc és az amerikai Big John Whitfield.

 

Miért éppen a jazzéneklést választottad? Nem nehezebb ez a műfaj, mint a pop-rock világa?


Talán erre az a magyarázat, hogy az első és egyben meghatározó impulzust maga a műfaj jelentette számomra. Ahogy már korábban említettem, az iskolai, tanári zenekar is jazzben „utazott”. Úgy érzem, hangulatában – a belőle áramló energiák miatt – ez a műfaj áll hozzám a legközelebb. Egyébként különösen a „déliesebb” dallamokat kedvelem és ezért szerepelnek a repertoáromban kitüntetett helyen a spanyol, portugál dalok.

 

Mit lehet tudni lemezedről, mikor jelentek meg, illetve dolgozol most valami zenei anyagon, készülsz újabb lemezt kiadni?

 

Nagy örömömre a tavalyi évben jelent meg a bemutatkozó albumunk a Jazz For Two, ami egy duó lemez. Igyekeztünk minél színesebb repertoárral rendelkező albumot készíteni. A lemezen a korábban említett viszonyulásom miatt a latinos dallamok vannak túlsúlyban. Ugyanakkor elhangzik az „Cry Me a River” (Arthur Hamilton) is, amiről azt gondolom – amellett, hogy nagyon szeretem – nincs olyan jazzénekes, akinek a repertoárjából ez a dal hiányozhatna. Van egy izgalmas és érdekes „kísérlet” is a lemezen, mégpedig az ismert Stevie Wonder slágert, a „Part Time Lover”-t jazzesítettük.

 

Amennyiben kapnál egy olyan felkérést, hogy csak egyetlen dalt adhatsz elő, tudnál választani?

 

Hú, ez nehéz kérdés, mert legalább egy tucat olyan szám van, amit imádok. Pontosan ebből fakadóan volt nagy kihívás a lemezünk zeneszámait is összeállítani…

Abban az esetben, ha tényleg ilyen szűk lenne az időkeret, akkor az Eddie Jefferson és James Moody szerzőpáros dalát, a „Moody’s Mood For Love”-t választanám.

 

 

Mi az, amit célul tűztél ki magad elé és feltétlen szeretnéd megvalósítani a közeljövőben?

 

Fontos számomra, hogy az építészi és az énekesi pálya is jól működjön egymás mellett, mert mind a kettőt nagyon szeretem. Énekesként szeretnék eljutni a dél-európai országokba, mert valójában ez a kedvenc világom. Ugyanakkor nagy örömmel visszamennék például Dániába is, ahol már voltam egyszer rövidebb koncertkörúton.

 

Fotó: Czékus Mihály