Főkép

A 2015-ös WOMEX Budapesten került megrendezésre, és számomra nemcsak a számtalan remek koncert miatt maradt emlékezetes, hanem azért is, mert rengeteg új zenét ismertem meg általa. Ezért indítok egy új rovatot, amelyben – terveim szerint – a WOMEX-en kapott demókról és lemezekről, illetve a később érkezett korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán párszámos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három albumot igyekszem bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinformációval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és akad néhány exportképes hazai zenekarunk és előadónk, illetve időnként külföldi kollégáik is fellépnek nálunk, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szólóturnék is – hogy ez elsősorban az anyagi helyzetből vagy más okokból fakad, azt mindenki döntse el maga. Egy azonban biztos: rengeteg megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

Aziza Brahim: Abbar el Hamada (CD)

 

Bár tavaly már második alkalommal lépett fel a Müpában a Nyugat-szaharai énekesnő, nekem ez volt az első találkozásom vele. A Womexes koncert kellemes meglepetésnek bizonyult, nemcsak gyönyörű hangjának, hanem a zene változatosságának köszönhetően is. Az ugyanis jóval sokrétűbbnek bizonyult, mint amire előzetesen (a Tinariwen alapján) számítottam – ami egyébként érthető, hiszen Brahim már egy másik, a menekülttáborokban született generáció tagja. Aziza Brahim lemezén érezhetően jelen van szülőföldje, a saharawi kultúra, aztán a déli szomszédok, Mali és Szenegál hatása, valamint az északra elterülő Mediterráneum zenéje, és persze a sivatagi blues – de nála ez a sokféle összetevő kerek egésszé formálódik. Ráadásként még ott vannak a szövegek. A jelenleg Barcelonában élő énekesnő érezhetően nem tudja, nem akarja szétválasztani saját élményeit és népe sorsát, kultúráját. Zenéje átvezet bennünket határokon, reményt ad, miközben a jelenlegi állapotok miatt kesereg és tiltakozik.

 

Az Abbar el Hamada albumról sem könnyű feladat bármit kiemelni, mert egységes színvonalú, minőségi számokat tartalmaz. Úgy gondolom, 2016-ban már felesleges a keverést vagy a megszólalást dicsérni, mert ezen a szinten ez már alapelvárás, amihez Chris Eckman neve csak plusz garanciát jelent. A korábban említett saharawi örökség talán a „Calles de Dajla” című szerzeményben érvényesül a legjobban, nem véletlenül erre készült videóklip. Az első gitárhangok (és persze a későbbiek is) annyira megidézik a Tinariwent, amennyire csak lehet, Brahim erőlködés nélkül hozza a velük azonosított sivatagi blues/rock hangulatot. Muszáj megemlíteni a lemezzáró „Los Muros” (Falak) számot, részben a szövege miatt, részben pedig a lírai gitárjátéknak köszönhetően – benne van mindaz a fájdalom, amit az otthontalanság, a hazatérés esélytelensége miatt érez Aziza Brahim. A felsorolásból nem maradhat ki a Sengane Ngom és Alex Tobias alkotta ritmusszekció, kivált a balladaszerű „Mani”-ban villantják meg tehetségüket.

 

A szövegek, a mondanivaló többszöri hangsúlyozásával nem azt állítom, hogy mindazok számára értelmezhetetlen a lemez, akik nem tudnak angolul vagy spanyolul, mert a zene és az ének kettőse önmagában is megállja a helyét.

 

Kinek ajánlom: a sivatagi blues kedvelőinek.

2016-ben megjelent lemez (Glitterbeat).

Bővebben az énekes weboldalán: http://www.azizabrahim.com/

 

 

 

Moussu T e lei Jovents: Artemis (CD)

 

Ezt a formációt hat francia zenész alkotja, akik a múlt század első harmadának marseille-i zenei világából merítenek. Zenei világukra egyaránt hatott a sanzon, a blues, a jazz és nagyjából minden, ami akkoriban hallható volt a környéken (még az opera is). Ha mindez nem lenne elegendő a különlegességhez, akkor tegyük még hozzá, hogy az énekes (Tatou) időnként okszitán nyelven énekel. A produkció franciásan könnyed, tele élettel, energiával – határozottan mozgásra készteti a hallgató lábát.

 

A lemez múzsája a görög Artemisz, akit a vadászat, a hold, a nők és a gyerekek istennőjeként ismerünk – a jelek szerint kellő ihletet adott az együttesnek, akik egy sokszínű albumot készítettek. Legfeltűnőbb a blues jegyek jelenléte, gondolok itt például a „Lei rainards” című számra, amelyben a gitár úgy szól, mintha a Mississippi deltában járnánk, nem pedig a francia tengerparton. De ugyanilyen meglepetés a következő tétel (Le Bateau) szamba ritmusa: ezúttal Dél-Amerikába utazunk el.

 

Mondjuk ez nem meglepő, hiszen rögtön az első (és szerintem legjobb) számban (Embarcatz) egy zenei felfedezőútra invitálják a hallgatót, melynek során felkeresnek minden kikötőt. Ennek a gondolatnak a jegyében fogant a záró szerzemény, amelyben dalukat egy olyan hajóhoz hasonlítják, ami eltűnik a lemenő nap fényében. Úgy gondolom ezt a célt, vagyis a zenei kalandozást maradéktalanul megvalósították az okszitánok, érdemes lesz legközelebb is velük tartani.

 

Kinek ajánlom: életvidám zene a napsütötte tengerpartról, minden sanzon és egyéb francia muzsikát kedvelő számára ajánlott.

2013-ben megjelent album (Manivette).

Az együttes Facebook oldala: https://www.facebook.com/pages/Moussu-T-e-lei-Jovents/

 

 

 

Flamundo! 5 (CD)

 

Újabb válogatáslemez, amely nem egy kiadóhoz köthető, hanem kormányzati támogatással működő intézet gondozásában jelent meg, azzal a határozott céllal, hogy a flamand előadókat, együtteseket népszerűsítse világszerte. Úgy tűnik, ott ezt fontosnak tartják, és nem sajnálják rá sem a pénzt, sem az energiát. Azt meg már csak suttogva merem leírni, hogy a válogatás összeállításakor csak egyetlen szempontot vettek figyelembe: minőségi produkciókat kerestek. Ennek köszönhetően nem csupán változatos albumot állítottak össze, hanem olyan zenéket mutattak be, melyek többsége valami újat próbál létrehozni.

 

Erre remek példa a második tétel (Mamy Kanouté – Saya Mandi), amelyben az afrikai éneket és dallamokat vonósokkal egészítik ki, amitől az egész kicsit filmzeneszerűvé válik. Hasonlóképpen bizarr a MANdolinMAN kvartett zenéje (Rumba del Raval), mert mandolinon játszanak latin muzsikát. Egyetlen ismerőst fedeztem fel a számlistában: Melike Tarhanról korábban már írtam, ezúttal szólóprodukcióban mutatja meg, miként képzeli el a keleti és a nyugati zene összeházasítását. A végeredmény egy elszállós-jazzes szám lett – amely meglepően működőképesnek bizonyult, egyik fél sem magasodik a másik fölé, de mégis érezhetően jelen van.

 

Kinek ajánlom: a kortárs flamand világzene iránt érdeklődőknek, sok jazz és afrikai, keleti hatással.

A 2014-es Womexre megjelent válogatásalbum.

Bővebben a kiadó honlapján: http://www.flandersmusic.be/