Főkép

Március 2-án az amerikai King Dude lépett fel az A38-on, hogy bemutassa Magyarországnak tavaly megjelent albumát, a Songs of Flesh and Blood-ot – no és megborult önmagát is, hisz sose járt még mifelénk. Az első félóra majdnem-tökélyét kicsit beárnyékolta az énekes közönségtől kunyerált whisky-k után feltámadó prédikátori kedve, illetve a különböző technikai malőrök. Mégsem távoztunk csalódottan, mivel a tehetség átsütött a defektusokon, az est zárószáma, az elcsukló hangon előadott Barbara-Anne pedig még könnyet is csalt a közönség szemébe.

 

Az alternatív-folkos-death bluesos zenét játszó King Dude (alias TJ Cowgill) Seattle-ből érkezett, akárcsak huszonöt évvel ezelőtt Kurt Cobain. Lehet, hogy van arrafele valami az ivóvízben, ami reprodukálja az öntörvényű tehetségeket, Dude ugyanis Cobain méltó utódja több szempontból is. A Nick Cave, Johnny Cash, Tom Waits, vagy Iggy Pop nyomában poroszkáló előadó tűpontosan illik ezen előadók sormintájába: világa egyszerre hamisítatlan hillbilly (a poros, vidéki Amerika), ugyanakkor a kényes entellektüel ízlést is maradéktalanul kielégíti. A zene bizonyos elemeiben vulgáris, alpári, de halálosan fájdalmas is, mely a lét legmélyebb rétegeiben kutakodik és a halállal néz farkasszemet. A Chelsea Wolfe-val több duettet éneklő Dude még nincs a fősodorban, nem nemesedett az amerikai kulturális örökség megkerülhetetlen ikonjává, de tehetsége jogán erre minden alapja megvolna. Közismert alkoholizmusa és drogszeretete sajnos keresztbe tehet a nagyra hivatottságnak – hacsak nem az „önsorsrontó zseni” toposzát lovagolja meg ügyesen, hisz ez akár még erősítheti is a pozícióit az önpusztítók illusztris klubjában (lásd a fenti Kurt Cobain-párhuzamot).

 

Az estet a Devil’s Trade, azaz Makó Dávid nyitja meg, aki egy szál gitárral igyekszik méltó hangulatot varázsolni a hajóra: sajnos az utolsó számra érkezünk csak, a közönség előzenekarhoz képest kiemelt figyelemben részesíti és lelkesen meg is tapsolja az előadót. Dude antréja hétköznapi, egyelőre nem skicceli fel a közönségnek, mire számítson félórával később. A koncert első etapjában szinte vákuumszerű figyelmet generál keresetlen előadásmódjával és jellegzetes, szomorú hangjával: egymást követik a jobbnál jobb számok a „Death Won’t Take Me”-től a „You Know my Lord”-on, a „Deal with the Devil”-en vagy a „Silver Crucifix”-en át a „Rosemary”-ig. Balladák és rockosabb alapok, filozofikus mélységű szcénák és táncolhatóbb betétek váltakoznak, Dude korábbi albumairól is játszik számokat, a „Lucifer’s the Light Of the World” aratja talán a legnagyobb sikert, igaz, ez a dal már a koncert második, érdekesebb részében csendül fel, de erről majd később. Dude finom költészetté vagy sötét vallásos rituálévá emeli a halált, a magányt, a depressziót. A produkció szuggesztív és magával ragadó, a mojitóm elfogyott, mégsem akaródzik elslattyogni a pultig egy következőért, nem szeretnék kiszakadni a zene mitikus aurájából.

A koncert második fele a kompakt első részhez képest azonban szép lassan kezd szétcsúszni, mintha a gyeplő átkerült volna egy anarchista szemléletű rendező kezébe. Dude pont úgy viselkedik, ahogy a magukat szanaszét ziláló, az őrület határán egyensúlyozó, szenvedélytől fűtött zenészekről vélekedni szoktunk – sokaknak imponál, másokat viszont felidegesít, egyesek az arrogáns amerikaiak anyukáit szidják, másokat magával ragadja a zenész marcona sármja. Cowgill néhány szám után felveszi a kapcsolatot a közönséggel, a „Hogy vagy, Budapest?” megszólítást aztán egyre terebélyesedő szónoklatok követik, melynek már a felét sem érti senki – vagy azért, mert nem birtokolja az angolt eléggé, vagy, mert talán Dude maga sem tudja, a sok „fuck” között pontosan mit is szeretne elmondani. A zenésztársak – akiket feltörő szeretetrohamaiban rendszeresen megölelget – jó időre magára hagyják a színpadon, nehéz eldönteni, előre megbeszélték a dolgot, vagy menetközben alakult így. Cowgill egyébként gyakran távozik a hátsó traktusba, ahol néha vizet, néha ki tudja, mit fogyaszt, fejhangon kacarászik, a közönségtől whisky-ket, pálinkákat rendel és meg is kapja. A főként az alkoholtéma körül forgó prédikációk közben néha azért énekel is, az első rész viszonylagos feszessége és biztonsága azonban végleg odalesz.

Van, aki inkább a tatra menekül cigizni, sokan azonban Cowgill mellett állnak. Bíztatják, dalcímeket kiabálnak be neki, amire amúgy a félrészeg zenész kifejezetten unszolja is a publikumot: a hajó lassan tábortűz melletti placcá alakul át, ahol a haveroknak húzzák, csak úgy szívességből. A kocsmahangulatot idéző monologizálások és a technikai problémák miatt időről időre bekövetkező leállások után a használhatatlan állapot közelébe jutott rocker búcsúzóul eljátssza a „Barbara-Anne”-t. A szeszmámor letagadhatatlan, a hang el-elcsuklik, el is ment a fele menet közben, mégis ez a dal az est egyik csúcspontja. A „Barbara-Anne”-nek úgy tűnik, jót tesz a whisky, valahogy olyan szívszorító és szép lesz tőle a hangulat, hogy a mellettem álló fiatal pár könnycseppet morzsol el a szeme sarkában.

 

Ráadás sajnos nincs, Cowgill-t elviszik, én pedig megállapítom, kevés furcsább koncerten voltam életemben. Persze az is lehet, hogy évekkel később büszkén emlegetem majd, hogy egykor volt szerencsém az azóta kultstátuszba emelkedett Dude-ot ifjabb állapotában látni, s bizony már akkor olyan labilis volt, mint most, ikonként – de legrosszabb pillanataiban is áradt belőle a tehetség.

 

Fotó: Bajcsi Dávid