Főkép

Manapság nagyon népszerűek a jubileumi turnék a rock zenekarok körében: aki teheti, nagy feneket kerít a banda fennállásának huszadik, tízedik, de akár ötödik évfordulójának, és próbálja minél emelkedettebb formában világgá kürtölni büszkeségét, és persze nem utolsó sorban a tagok és segítőik ezzel is igyekeznek megtámogatni megélhetésüket. Egészen döbbenetes belegondolni, hogy a rock and roll, mint könnyűzenei műfaj, túl van a hatodik x-en, és van egy maréknyi zenekar, amely a mai napig aktív, szinte a kezdetektől. Ők az utóbbi néhány évben ünnepelték alapításuk 50. évfordulóját! Elsőként a The Rolling Stones és hazánk büszkesége, az Omega érte el ezt az évtizedekkel korábban elképzelhetetlennek tartott kort – ők 1962 óta működnek –, tavaly pedig a Scorpions is csatlakozott az 50+-os rock együttesek roppant szűk ligájába.

 

Utóbbi, 1965-ben a németországi Hanoverben alakult csapat évek óta fontolgatja visszavonulását, de rajongóik legnagyobb örömére e pillanatokban is járja a világot az öt zenész. Aktuális világkörüli turnéjuk a napokban Budapestet is érintette, így a magyar közönség szintén megcsodálhatta a Scorpions minden bizonnyal eddigi leglátványosabb fellépését, a Budapest Arénában.

 

Elegáns késéssel vette kezdetét a műsor, a tavalyi album, a Return to Forever nyitó tételével, ezután zömében a ’70-es, ’80-as évek legsikeresebb dalaiból szemezgetett a zenekar. Különleges árnyalatot adott a produkciónak egy medley a korai időkből – itt felcsendült egy-egy részlet például „Steamrock Fever”-ből és a „Catch Your Train”-ből –, és egy hasonló egyveleg lírai dalokból, amely a „Send Me an Angel”-ben csúcsosodott ki, óriási hangulattal, szenvedélyes együtténekléssel.

 

 

A Scorpions azon giga-zenekarok közé tartozik, amelyek szinte megszámlálhatatlan, valóban örök érvényű szerzeményt írtak, így lehetetlen lenne egy teljes értékű best of show-t megvalósítaniuk; a legeslegnagyobb slágereket azért természetesen ezúttal is színpadra vitték: „Wind of Change”, „The Zoo”, „Blackout”, és a kihagyhatatlan tökös sláger, a „Rock You Like a Hurricane”. Jó volt hallani a fél évszázados rutinnal megkomponált „We Bulit This House”-t és a fogós, kissé karcos, instrumentális „Delicate Dance”-t is.

 

 

A színpadkép az alkalomhoz illően tiszteletet parancsoló volt: a csapat saját, hatalmas, társasház-homlokzat méretű kivetítőin sorjáztak az animációk és a lenyűgöző technikával montázsolt, rétegzett élő felvételek, amelyekre inkább a felfokozott látványosság, mintsem a lebilincselő tartalom volt jellemző. A zenészek magabiztosan uralták a monumentális színpadot, s ebben élen járt a két ős-tag, Rudolf Schenker alapító gitáros és Klaus Meine énekes. A frontemberrel kapcsolatban a legfontosabb azt elmondani, hogy hangja 67 évesen is alig marad el 27 éves önmagához képest úgy a standard, mint a magas énektémákban, bár azért utóbbiakhoz kicsit több segítséget kap társaitól, mint korábban. A bárdista ugyanennyi idős, ő pedig a kondíciója miatt tagadhatna le pár évtizedet, játéka kapcsán viszont akadt némi ellenérzésem: talán tévedek, de mintha visszavett volna a korábbi virtuozitásból.

 

Nem úgy James Kottak dobos, aki alig idősebb a bandánál: párját ritkítóan látványos játéka ma is pontos és magával ragadó, amelyet a végletekig tetéz határtalan exhibicionizmusa, féktelen lelkesedése és sajátos humora. Kétségtelenül az est egyik fénypontja volt az ő szólója: kellően dinamikus és nem túl széttagolt bemutatóját a magasba emelkedve tartotta meg, miközben jó pár felső-cserét és tetoválás-villogtatást is beiktatott, melyeknek legfőbb tanulsága, hogy a dobszólók ma is élvezetesek, és a rock and roll vitathatatlanul örök. Zeneileg a legjobb teljesítményt a közel negyven éve a csapatot erősítő Matthias Jabs gitáros nyújtotta, ő játszotta a szólók zömét, önálló produkciója pedig vetekedett Kottakéval, és jóval alázatosabb volt annál. A hangzás – néhány pillanatnyi kilengést leszámítva – minden fronton példaértékűen tiszta és arányos volt.

 

 

A bő másfél órás produkció a kvintett magával ragadó kommunikációjának, a körítésnek és mindenekelőtt a zseniális daloknak köszönhetően akár kereknek is mondható, bár én személy szerint két dalt nagyon-nagyon hiányoltam: a Scorpions szerintem valaha írt legcsodálatosabb darabját, az 1977-es „We’ll Burn the Sky”-t, amellyel alighanem felférkőzött volna a dobogóra ez a show életem legmeghatározóbb koncertélményeinek sorában, valamint a „New Generation”-t 2004-ből, ami nem egy szokványos Scorpi-dal, mégis biztos sikernek gondolnám élőben. Így sem panaszkodhatom, hiszen bár elég későn, de végre megcsodálhattam élőben Európa egyik legkiemelkedőbb együttesét.