Főkép

Ideje volt annak, hogy megjelenjen egy ehhez hasonló album a magyar Országházról, mert az épület méltán tarthat számot mindenki érdeklődésére. Egyrészt nemzetünk, múltunk és jelenünk szimbóluma, aminek már a felépítése is bámulatos teljesítményt követelt meg a korabeli építészektől és kivitelezőktől, nem beszélve a politikai akaratról. Másrészt az évtizedekig elhúzódó építkezést nagyon jól dokumentálták, kis túlzással, az akkori fővárosi polgárok jobban ismerték a házat nálunk, akik ma élünk Budapesten.

 

Az album időrendben dolgozza az Országház történetét, kezdve az ötlettől, miszerint szükség van egy ilyen funkciót betöltő épületre, egészen napjainkig, amikor a sokadik felújítás után úgy tűnik, pár évtizedig jelentősebb változtatás nélkül csodálhatjuk. Mai szemmel nézve talán túlzásnak tűnik a mérete, de ne felejtsük el, építésének idején az ország területe és népessége a mainál nagyobb, az országgyűlés pedig kétkamarás (alsóház és főrendiház) volt. Mi több, az országgyűlés működése is eltért a maitól, a képviselők évente csak pár napot üléseztek.

 

A Steindl Imre által vezetett építkezés évtizedekig tartott, és horribilis összegbe került, annak ellenére, hogy fontos szempont volt az olcsóság – amire lehetett, közbeszerzéseket írtak ki, és feltételként szabták a hazai alapanyagok használatát. A spórolás egyik szomorú eredményeként az épületet díszítő kőszobrokat puha kőből faragták ki, amely anyag nemhogy évszázadokig, de évtizedekig sem bizonyult tartósnak – többek között ennek köszönhető a második ezredforduló környéki felújítás elhúzódása.

 

Egy biztos, hogy aki még nem látta, illetve csak 10-15 évvel korábban nézte meg kívül-belül az Országházat, az tervezzen be egy látogatást, mert az utolsó átalakítás eredményeként „felhasználóbarátabbá” vált az érdeklődők fogadása. Arról nem is beszélve, hogy a felújított épület annyira látványos lett, amit egyszer az életben mindenkinek illik megtekintenie (és persze ne feledjük a koronát sem!).

 

Az album azon kívül, hogy elmeséli az építkezés történetét, részletesen bemutatja az épület helyiségeit, tereit, az azokban látható szobrokat, bútorokat, festményeket, ismerteti a hajdani és a mostani funkciókat. De nemcsak az Országházzal foglalkoznak a szerzők, hanem a térrel is: milyen elképzelése volt Steindlnek, aztán ebből mi valósult meg, és a legutolsó tereprendezés során mivé alakult át.

 

Na és persze a szobrok sem maradhatnak ki. Az utóbbi száz évben minden rendszer úgy gondolta, hogy saját elképzelései szerint kell szobrokkal benépesítenie a teret. Ennek köszönhetően nemcsak az utcákat, tereket, hidakat nevezték át mondhatni menetrendszerűen, hanem a szobrokat is lecserélték (vagy csak eltávolították a helyükről). Nem volt ez másként a Kossuth téri szobrokkal kapcsolatban sem, amivel kapcsolatban még nem olvastam ennyire átfogó leírást.

 

Az album szövege egyszerre tudományos és ismeretterjesztő, nem száraz és nem is bőbeszédű, véleményem szerint a szerzők jól eltalálták az arányokat. A képanyag pedig egyszerűen fantasztikus. Olyan helyszíneken vagy nézőpontokból készített fotókat láthatunk, ahová esélyünk sincs bejutni, lévén nagyrészük a közönség elől elzárt terület. Érdekes, hogy annak idején azokat a részeket is alaposan kidolgozták, megépítették, amelyek egyébként kintről nem látszanak.

 

A könyv érdeme mindezeken felül, hogy nagyon sok érdekességet, apróságot ismertet, amelyek tényleg hozzáadnak valamit az épület történetéhez. Én például nagyon meglepődtem azon, hogy annak idején lakások is voltak az Országházban, az üzemeltetésben dolgozók egy része itt lakott, ide voltak bejelentve, és gyerekeik itt nőttek fel – természetesen ez ma már nincs így. De az is érdekes, hogy miként oldották meg a hűtést nyáron…

 

Mindent összevetve úgy gondolom, egy igényes, mind megjelenésében, mind képanyagában, mint szövegében jól átgondolt, értő kézzel összeállított ismeretterjesztő album jelent meg az Országházról, amelynek ott a helye minden könyvtárban.