Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nem csak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Dimitris Mystakidis: Esperanto (CD)

 

Rembétiko. Ezt a fajta muzsikát legtöbbször görög városi zeneként határozzák meg, ami a múlt század harmincas és ötvenes évei között volt népszerű Hellász földjén. Mivel akkoriban a magánélet eseményeit leszámítva túl sok örömködésre nem volt ok, többnyire szomorú, fájdalmas hangulat jellemzi ezeket a dalokat. Aztán pár év szünet után újra felfedezték ezt a stílust, a hasonló című filmnek köszönhetően pedig ma már az országhatárokon túl is tudják, mi az a Rembétiko. Egyébként úgy képzelem el, hogy amikor Görögországban az ember egy fárasztó munkanap vagy táncház után leülne egy pohár sörre, esetleg uzóra, akkor a háttérben nem a lakodalmas rock görög megfelelőjét hallgatja, hanem ezt a görög „bárzenét”.

 

Dimitris Mystakidis már húsz éve zenél, ami persze önmagában még nem érdem, de az már sokkal inkább, hogy képes volt az eredetileg buzukira írt számokat átültetni gitárra – ami, akárhogy nézem, nem semmi teljesítmény. Főleg úgy, hogy egyetlen hang erejéig nem éreztem erőltetettnek, értelmetlennek az ily módon új dimenzióba helyezett zenét. Se avíttnak, ami azért is nagy szó, hiszen többségükben a második világháború utáni dalokról van szó (a legfiatalabb 53, a legidősebb 76 évvel ezelőtt íródott). Ebben az esetben tiszta varázslatnak vagyunk tanúi, melynek során Mystakidis a megszokottnál jóval messzebbre kitolta gitárjának korlátait, és a népzenét segítségül szólítva új helyre vezet bennünket. Az eddig elmondottakon felül a szememben azért is kalapemelést érdemlő teljesítmény az Esperanto című album, mert a tizenhat szerzemény mindegyikét más-más énekes vagy énekesnő adja elő.

 

Kedvenceim közé tartozik a „Samba mou xigiese”, amelyben Matoula Zamani énekel – és egyenesen elképesztő, amit a háttérben pár gitárral művelnek. Vagy ott van a „Mira me katadikases”: ha nem tudnám, hogy gitáron játszanak, simán buzukit társítanék a hangokhoz. Nem folytatom, mert az album a különféle hangulatok és zenei megközelítés ellenére egységes, az eltérő alkotóelemek egy közös nyelven szólalnak meg. Cseppet sem tartom érdemtelennek, hogy az album már második hónapja szerepel a WMCE húszas listáján.

 

Kinek ajánlom: elsődlegesen a görög táncházakat megjárt zenekedvelőknek, akik nyitottak a lecsupaszított görög zenére, a számtalan énekesre és a ’45 utáni dalok újragondolására.

2015-ben megjelent lemez (Fishbowl).

Bővebben Dimitris Mystakidis weboldalán: http://www.dimitrismystakidis.gr/en/

 

 

 

Szathmáry Melinda & Eclectica: Korszakok (CD)

 

Egy interjúban Szathmáry Melinda azt nyilatkozta, hogy ez a lemez évekig készült, és részben ennek köszönhetően lett ilyen változatos. Klasszikus ír melódiától kezdve a magyar motívumokon át egészen a balkánig eljutunk csapongó zenei utazásunk során, melynek köszönhetően egyfajta összegzést kapunk az együttes eddigi ténykedéséről. Mondjuk amikor őket választottam, ezzel még nem voltam tisztában, de úgy véltem, kelta-ír zenéből sosem elég – és nem bántam meg a zenehallgatásra szánt órákat.

 

Zavarba ejtően sokféle hangulat várt rám, legyen szó a skót Robert Burns vagy a magyar Sík Sándor verséről, tradicionális ír vagy magyar népzenéről. Minden szám közös jellemzője a saját képre formálás, vagyis sosem az eredetit kapjuk egy az egyben, hanem azt a verziót, amelyet (többnyire) Szathmáry Melinda elképzelt. Ez kifejezetten előnyösnek tartom: ennek köszönhetően olyan kincsek születtek, mint például a „Back to the Past”, amelyben az ír zene átváltozik, és csángóként megy tovább.

 

Nem tehetek róla, de ezt a zenét nem tudom elképzelni arénában vagy szigetes nagyszínpadon, sokkal inkább klubokban, kisebb helyeken, ahol az együttes és a közönség egymásra hatása sokkal intenzívebben érvényesül, és teljes szépségében átjön az a meghitt hangulat, amely mondjuk a „Rocky Road” sajátja.

 

Kinek ajánlom: mindazoknak, akik szeretik az ír és a magyar világzenét, csipetnyi balkánnal kiegészítve.

2015-ben megjelent album (Gryllus).

Az együttes Facebook oldala: https://www.facebook.com/eclecticaworldmusicgroup/

 

 

 

Sonido Gallo Negro: Sendero Mistico (CD)

 

Mexikói együttesről sem esett még szó a rovatban – eddig. Az előzetes elképzelésemmel ellentétben, nem mariachi zenét játszó csoportosulás lett a befutó, hanem a Kolumbiából származó cumbia stílust, mint alapot felhasználó Sonido Gallo Negro zenekar. Az viszont sokáig tartana, ha megpróbálnám felsorolni, hogy erre az alapra mi mindent pakoltak még rá – kis túlzással úgy érezem, nagyjából mindent, amihez kedvük támadt. Hangsúlyos az elektronikus gitár, a szintetizátor, és latin zenéről lévén szó az ütőshangszerek jelenléte… tényleg nem hétköznapi a felállás, a megszólalás, kivált, hogy az ének gyakorlatilag hiányzik erről a lemezről, pár mondatos felkonferáláson kívül minden mást a hangszerekkel old meg a kilenc muzsikus.

 

Sendero Mistico (Misztikus ösvény), mondja a korong címe, és ezzel nem is vitatkozom, mivel számomra olyan zenei utazást nyújtott, amely során bejártuk az Andok hegyeit-völgyeit (Valicha), a Karib-szigeteket (Mistery of Zangbetos) és a szinte folyamatosan jelenlévő múltidézés eredményeként eljutunk a hatvanas-hetvenes évek fesztiváljaira (Inca-A-Delic), ahol Santana vagy Hendrix gitározik, a részben hippi közönség pedig egyszerűen jól érzi magát. A sorozatos jobbra és balra történő kacsintás részben annak tudható be, hogy a saját szerzemények mellett az együttes feldolgozott pár régi slágert („El Ventarron”, „Serenata Güajira” és „Virgenes del sol”). Azonban legyen szó saját vagy idegen számokról, mindegyik közös tulajdonsága az energikusság, miként az a mellékelt koncertvideón látható.

 

A Sonido Gallo Negro legnagyobb fegyverténye szerintem az a lazaság, ahogyan a régi ritmusokat ötvözik a modern hangzással, és valami teljesen újat hoznak létre. A végeredmény egy alapvetően táncra, révülésre csábító muzsika, amely lábnak és fülnek egyaránt kellemes. Kedvenceim közé tartozik a „Serenata Güajira”, mert mesteri, ahogyan feldolgozták Julio Brito szerzeményét. Aztán ott van az albumzáró „Mistery of Zangbetos”, a maga miszticizmusával, ismétlődő dallamával, és nem utolsó sorban az elektromos gitárral előadott latin ritmusával. De ide tartozik még az „Inca-A-Delic”, ami nem csak azért nagyszerű, mert tele van ritmusváltással, és szerintem itt sikerült legjobban ötvözni a gitárt és az elektronikát. Mindent figyelembe véve a Sendero Mistico ideális választás, ha az esti házibulinkra keresünk megfelelő hangulatfokozót és talpalávalót.

 

Kinek ajánlom: a latin és az elektronikus zene kedvelőinek, illetve a cumbia szerelmeseinek.

2014-ben megjelent album (Glitterbeat).

Bővebben a zenekar Facebook oldalán: https://www.facebook.com/sonidogallonegro