Főkép

Színt vallok: hibát követem el a Mágikus állatok iskolája első kötetének véleményezése kapcsán, mert egyszerűen elfelejtettem az amúgy nagyon is kézzel fekvő, mondhatni karnyújtásnyira lévő kis célközönségemet bevonni az ajánlókészítési folyamatba. Pedig mi sem lett volna egyszerűbb, mint hogy a most 7 éves lányomnak és az 5 éves kisfiamnak felolvassam Margit Auer regényét, majd buzgón lejegyzeteljem a véleményüket a mese végén.  Örömmel jelentem viszont, hogy fejlődőképes vagyok: estéről estére végigolvastuk együtt mindkét kötetet, és a befejezést követően ki is faggattam a gyerekeket arról, hogy mit gondolnak a sorozatról.

 

A „kísérlet” nyomán megállapítható, hogy Margit Auer történetvezetése valóban könnyen követhető még a kisebbek számára is, hiszen a kisfiam is remekül értette és mindemellett élvezte a mesét. A fordulatok is bőven elégnek bizonyultak számukra: mind az első rész rejtélyes karalábé tolvaja, mind pedig e második kötet titokzatos gödrei mindvégig lázban tartották őket. Kezdetektől találgatták, vajon mi vagy ki állhat a meghökkentő események hátterében.

 

A sorozat sava-borsát egyértelműen az az alapötlet adja, miszerint az iskola bajban lévő diákjai mágikus állatokat kapnak, akik így vagy úgy segítik a gyerekeket problémáik megoldásában, valódi barátságok kialakításában. Mr. Morrison, a mágikus állatkereskedés tulajdonosa egész évben járja a világot, hogy a Föld legtávolabbi pontjairól összegyűjtse a különleges állatokat és eljutassa a Winterstein iskola tanulóinak. Kis tesztalanyaim nagyon lelkesen találgatták, vajon melyik állat kié lesz... egyébként egyértelműen Pepperoni (hogy ő milyen állat, legyen a második kötet egyik megfejtendő talánya) lett a fő kedvenc, a bohém, jópofa állatkát ők maguk is szívesen befogadták volna.

 

Mi sem bizonyítja jobban az alapötlet sikerességét, vonzerejét, mint hogy a gyermekeim fantáziája is beindult a sorozat nyomán. A lányomnak egyre több mágikus állatnak kikiáltott plüss népesíti be az ágyát, akik mind arra hivatottak, hogy az ismeretlen zajoktól, lehetséges éjszakai betolakodóktól megvédjék őt, míg a kisfiam úgy gondolja, hogy egy ilyen mágikus állat bizony tökéletes társ lenne az ő különféle, időnként hajmeresztőnek tűnő kalandjaiban.

 

Ha választani kell a két kötet közül, a második egy icipicit jobban tetszett a gyerekeknek, mint az első, és én, mint ajánlóíró is hasonlóképpen viszonyultam a két részhez. A Rejtélyes gödrök gördülékenyebb hangon megírt és szerteágazóbb cselekményű kötet, az egyes szereplők karaktere is jobban megrajzolt. Az első kötet amolyan ízelítőszerű, beetető falat, míg a második kötetre az írónő mintha belemelegedett volna a mesélésbe, könnyedébben bontja ki a szálakat, szövi egymásba a történéseket. Mindig történik valami, amiért izgulhatunk, hol a félénk Anna-Léna sikeréért szurkolunk, hol Csoki magányának enyhülésében reménykedünk, hol pedig azt latolgatjuk, vajon Mirjam, Ida pletykaéhes barátnője meddig képes magában tartani a rábízott titkot.

 

Sokszor előfordul, hogy egy-egy sorozat esetében maximum a második kötetig jutunk el, mert időközben gyerekeim érdeklődése másfelé fordul, így kevésbé tartható fent az adott téma iránt. Ez a Mágikus állatok iskolája esetében egyelőre koránt sincs így, nap mint nap hangzik el az izgatott kérdés, vajon mikorra várható otthonunkban a következő kötet, és mit is rejteget majd az a titokzatos kísértetfolyosó, amelyre a harmadik rész címe utal. Empirikus kutatásom eredményeképpen nyugodtan jelentem ki, hogy minden szempontból eltalált sorozattal van dolgunk, amely szerethető karaktereinek, kedves hangnemének és alapötletének köszönhetően könnyen a kezdő olvasók kedvencévé válhat, de örömet okozhat a sorozat műfajával most ismerkedő nagycsoportosok, majdnem iskolások számára is.