David Michie: A lhászai mágus
Írta: Uzseka Norbert | 2016. 02. 24.
David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások.
Ez volt egyébként Michie első regénye, korábban csak szintén a buddhizmusra építő önsegítő könyveket jegyzett. Két idősíkon játszódik, melyek, ahogy az már lenni szokott, idővel (és csavaros módon) összefonódnak. A mában játszódó szál főszereplője egy Matt nevű brit kvantumfizikus, egy ifjú zseni, aki meghívást kap egy hatalmas amerikai kutatóintézettől, s ezáltal karrierje váratlan és magasba szökő fordulatot vesz – s ugyanilyen hamar hullik szét minden körülötte… A regény másik szála pedig az ’50-es években, Tibetben játszódik, és a Tenzin Dordzse nevű fiatal szerzetes életét követhetjük benne végig.
Tibet kínai megszállásáról sok könyv és film szól, mégis helyes újra meg újra emlékeztetni a világot mindarra, ami ott történt: hogy módszeresen kiirtották a tibetiek kultúráját, elsorvasztották a vallásukat, elpusztították az akár évezredes templomokat, kolostorokat, és hogy szerzetesek és civilek ezreit kínozták, gyilkolták meg. Ugyanakkor, ahogy Michie is írja, ez valahol áldás is a nyugatnak, hiszen így jutottak el a világ ezen fertályába a tibeti buddhista tanok, amik azóta nyugati emberek sokezreinek adtak segítséget, utat, reményt.
Természetesen Matt is találkozik ezekkel a tanításokkal, ezáltal pedig egy egészen új világ és életszemlélet tárul fel előtte. Ennél persze jóval több történik vele, de a regény mai szálát kevésbé éreztem izgalmasnak és lebilincselőnek, szemben Tenzin Dordzse történetével. Valahogy Matt és a többi nyugati, akivel kapcsolatba kerül, súlytalannak érződik a tibetiekhez mérten, viszont ez a megoldás jól megfelel arra, hogy a mai nyugati ember számára emészthetően adja át a több évezredes bölcsességeket – melyek egyébként nagyon sok ponton párhuzamba állíthatók a kvantumfizika eredményeivel.
„Minden gondolatunk, minden szavunk, minden tettünk létrehoz egy okot. Idővel ezek az okok beérnek, és okozattá válnak. Vagy Sákjamuni Buddha szavaival: A gondolatból lesz a szó; A szóból lesz a tett; A tettből válik a szokás; A szokás pedig jellemmé szilárdul; Ezért jól vigyázz a gondolatra és hogy merre megy, Engedd, hogy a szeretetből eredjen, amely a minden lény iránti odaadásból született… Ugyanúgy, ahogy az árnyék követi a testet, Olyanná válunk, ahogy gondolkodunk.”
A regény fejezeteit jellemzően cliffhangerekkel hagyja abba Michie (mely megoldást George R. R. Martin egy életre megutáltatta velem) – az efféle feszültségkeltés nélkül is van olyan izgalmas és érdekfeszítő a cselekmény, hogy nehezemre esett letenni a könyvet. Sőt, jó lenne a folytatását is olvasni, mert van ugyan valamiféle katartikus befejezése, de az egyben egy még izgalmasabb út kezdete is, melyről talán soha nem olvashatunk majd, ugyanis nincs második rész. El tudom képzelni, hogy nem ment olyan jól ez az első könyv, vagy David Michie úgy találta, hogy a macskás vonalon jobban és hatékonyabban át tudja adni, amit át szeretne… Mindenesetre aki szereti az enyhén misztikus, de alapvetően sodró kalandregényeket, az bátran nekiláthat A lhászai mágus történetének, nem fog benne csalódni.