Dream Theater: The Astonishing (CD)

A Dream Theater nem ismer tréfát: továbbra is rendületlenül kitartanak az eddig megszokott tempó mellett, és kétévente új stúdiólemezzel rukkolnak elő. Sokan fanyalognak, és kritizálják is a csapatot egy ideje emiatt, szerintük rájuk férne egy kis alkotói szünet, mert kissé önismétlővé váltak – szó se róla, van abban némi igazság, hogy egy-egy megoldás, téma vagy a dalok felépítése valamelyest kiszámítható (kis túlzással már előre lehet tudni, hogy Petrucci vagy Rudess mikor, milyet fog szólózni, ahogy Labrie énektémái is kevés meglepetést tartogatnak). Ugyanakkor mégis változtatnak egy kicsit, és nem ugyanazokat a dalokat adják ki újra és újra (mint ahogy teszi például a Five Finger Death Punch…).

 

A szimplán a csapat nevét viselő előző lemeznél kijelentették Petrucciék, hogy az egy öndefiniáló album volt, és innentől egy teljesen új korszak indult a banda életében – ennek első kézzel fogható eredménye a The Astonishing. Jóval a megjelenése előtt tudatták már a nagyvilággal, hogy egy (dupla) konceptlemezt írtak, erősen rock operás hangzással. Petrucci vállaltan nagy rajongója a Trónok harcának és a Star Wars-nak, így ez a történet is egyfajta keveréke ennek a két sorozatnak (külön nem mennék bele a cselekménybe, akit érdekel, el tudja olvasni a bookletben vagy az interneten). Azt ígérték, hogy kicsit filmzenés is lesz, és valóban, szinte bármelyik említett fantasy/sci-fi világában szerepelhetnének a szerzemények.

 

Ez a lemez talán még DT-mércével is egy elég merész vállalkozás, mert ugyan nincsenek rajta 10 perc feletti darabok, cserébe viszont több mint 2 órás a játékidő (34 dal!), a skót dudától a harsonákig különféle hangszereken játszanak, közreműködnek a Prágai Filharmonikusok, és akkor még a country-ról nem is beszéltünk… Ismét előkerült az akusztikus gitár, változatosak a zenei témák, így a csapat korai korszakáért rajongók ugyanúgy megtalálhatják a számukra kedves, „klasszikus” progresszív metál zenei elemeket, mint az utóbbi lemezek, korszerű, modernebb hangzásvilágát etalonként kezelő szimpatizánsok. Igen, természetesen meg lehet említeni, hogy merített a csapat a Yes vagy a Pink Floyd zeneiségéből, de nem zavaróan. Akik fáznak a terjedelmes méretű szerzeményektől, most megnyugodhatnak, nincsenek negyedórás, öncélú szólók, unalmas gitár-billentyű párbajok, azonban az is tetten érhető, hogy ugyan nagyívű számokat énekel Labrie, de akkora nagy, azonnal ható slágerek talán nem születtek most – emiatt mondjuk a szintén koncepciózus Scenes… dalaihoz jelenleg nem érnek fel. (Félreértés ne essék, én nem tartozom a „régen minden jobb volt”-táborhoz, sőt, de pont azért írtam éppen ezt a lemezt, mert mindenki egyként borul le előtte.)

 

Viszont mi tagadás, nem estem hanyatt az első klipes daltól, nekem pont azért kevésbé szimpatikus, mert az utolsó másfél perctől eltekintve túlságosan merít a régebbi prog. metalból:

 

 

Ha elsőre nem is esett le az állam a lemeztől, azért idővel már máshogy vélekedek: ki lehet bontani a gazdagságát, és felfedezni a szépségeit. Az instrumentális „Dystopian Overture”-ban leiskolázzák a mezőnyt, a szépséges, lírai „When Your Time Has Come” rádiós sláger lehetne egy rendes világban, az „A Better Life” is a jobb pillanatok közé tartozik, a „Three Days” miatt sem lesz szükségük szégyenkezésre, mint ahogy a teátrális (haha, mégis milyen lenne?!) „Brother, Can You Hear Me?” vénáig hatoló énektémája sem nevezhető gyengének.

A némileg rövidebb második lemezzel kapcsolatban talán negatívumként felhozható, hogy úgy érzem, kissé elbillent a mérleg nyelve a lírikus hangvétel felé, és emiatt leül a lemez. (Függetlenül attól, hogy a story történései szerint szükségesek ezek a lassabb dalok.) A másodikként bemutatott dal viszont egyből megfogott: a „Moment Of Betrayal” megérdemli a csillagos ötöst. Tökéletes refrén, szaggatott ritmusok, komoly matekozás, igencsak kedvemre való.

 

 

Nincs ugyan hiány emelkedett, patetikus pillanatban („Losing Faythe” vagy „Antonishing”), szép dalokban („Begin Again”), de ezek nem érnek fel a „Wither” vagy a „Best Of Times” szintjéhez, mint ahogy a country-s „Hymm Of A Thousand Voices” sem a „Solitary Shell”-hez. Az zavaró egy picit, hogy a számokban van minden: ha balladisztikusnak indul, akkor a végére bekeményedik (például az eszeveszett tempóváltásokat is tartalmazó „The Path That Divides” vagy a „My Last Farewell”), ha zúzósnak indul, akkor pedig a végére kisimul. Nincs ezzel nagy baj, de pont emiatt nem egységes a végeredmény, így eshet meg, hogy a szinte AOR-s „Our New World” kilóg egy kicsit a sorból, pedig azért elég jó.

Ami még szintén fura, hogy Rudess mekkora teret kapott, rengeteg a billentyűs rész a számokban, ezzel némileg még a show-t is elveszi Petruccitól – erre azért eddig nem nagyon volt precedens.

 

Szóval nem hogy nem ment biztosra a csapat az új lemezzel, hanem megléptek egy olyat, amire egyrészt sokan nem is mernének vállalkozni, másrészt pedig, ha mégis, akkor beletörne a bicskájuk. A fanyalgó kritikák, akik máris lehúzták a lemezt, és azt állítják, hogy unalmas katyvasz az egész, azok szerintem minimum lódítanak, mert nem létezik, hogy a lemez január végi megjelenésétől számított pár hét alatt sikerült volna rendesen végighallgatniuk, kivesézniük, és megemészteniük az anyagot.

 

Ez egy valóban sok kitartást és érdeklődést igénylő lemez, tekintve eleve a hosszát, valamint a rajta szereplő sok dalt is. Tehát az majd a jövő zenéje (nyílván, mi más lenne?!) lesz, hogy beérik-e a lemez a hallgatóságnál – vagy további fogást jelent a zenekaron, ami miatt továbbra is lehet őket szidni.

 

Az együttes tagjai:

James LaBrie – ének

John Petrucci – gitár, vokál

John Myung – basszusgitár

Jordan Rudess – billentyűs hangszerek

Mike Mangini – dob

 

Közreműködő zenészek:

Prágai Filmharmónikusok

Eric Rigler – skótduda („The X Aspect”-ben)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

Act I.

01. Descent of the NOMACS (NOMACS instrumental)

02. Dystopian Overture (Instrumental)

03. The Gift of Music

04. The Answer

05. A Better Life

06. Lord Nafaryus

07. A Savior in the Square

08. When Your Time Has Come

09. Act of Faythe

10. Three Days

11. The Hovering Sojourn (NOMACS instrumental)

12. Brother, Can You Hear Me?

13. A Life Left Behind

14. Ravenskill

15. Chosen

16. A Tempting Offer

17. Digital Discord (NOMACS instrumental)

18. The X Aspect

19. A New Beginning

20. The Road to Revolution

 

Act II.

01. 2285 Entr`acte (Instrumental)

02. Moment of Betrayal

03. Heaven`s Cove

04. Begin Again

05. The Path That Divides

06. Machine Chatter (NOMACS instrumental)

07. The Walking Shadow

08. My Last Farewell

09. Losing Faythe

10. Whispers on the Wind

11. Hymn of a Thousand Voices

12. Our New World

13. Power Down (NOMACS instrumental)

14. Astonishing

 

Diszkográfia:

When Dream and Day Unite (1989)

Images and Words (1992)

Awake (1994)

A Change of Seasons (EP, 1995)

Falling into Infinity (1997)

Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory (1999)

Six Degrees of Inner Turbulence (2 CD, 2002)

Train of Thought (2003)

Octavarium (2005)

Systematic Chaos (2007)

Black Clouds & Silver Linings (2009)

A Dramatic Turn of Events (2011)

Dream Theater (2013)

The Astonishing (2016)