Főkép

A georgiai Baroness debütáló „színes” albuma 2007-ben jelent meg, a tavaly kiadott Purple pedig már a negyedik stúdióalbum a sorban. A zenekar a kezdetektől színvonalas kiadványokkal rukkolt elő, mégis méltatlan ismeretlenségben teltek számukra az évek – ezen egy sajnálatos esemény, a 2012-es buszbalesetük változtatott, amikor azonban a ritmusszekció kilépett. A Purple elődje, a Yellow & Green duplalemezt basszer nélkül vették fel (újabb három évvel az előző korong kiadása után), ám a felállás 2013 elejétől végre stabil.

 

John Baizley énekes-gitáros és társai sikerrel kovácsoltak előnyt a tragédiából, így a legújabb dobásukat szélesebb körök kísérték figyelemmel, mint a korábbiakat. A Baroness meg is hálálta a megnövekedett érdeklődést: akik kellő nyitottsággal várták zenéjük további kibontakoztatását, azoknak mindenképp kedvező az együttes aktuális lépése, ugyanis a Purple egy újabb szintet jelent a Baroness/Baizley hangzás elmélyülésében.

 

A banda anno sludge és stoner közeli muzsikát játszott, s fokozatosan nyitott a post metal/rock felé, majd egyre művészibb és önállóan formált irányba vitte a dalszerzést. John, a fő komponáló nem túl kirívó, sajátos és élvezetes éneke köré karakteres zene fonódik, mind növekvő atmoszférikus jelleggel, illetve dallam- és dalközpontúsággal. Tagadhatatlan a frontember perfekcionizmusa (a saját korlátain belül): ez aprólékosan kidolgozott hangszerelést, finom részletekre való gondos odafigyelést, alapos stúdiómunkát jelent. A dob-, basszus-, gitár- és énektémák egyaránt ötletesek, túlmutatnak a rock és metal skatulyákon, miközben továbbra is idéznek a sludge-os világból.

 

A korábbi harapósságot, stílusbeli árnyalódást, szerteágazó útkeresést az összefogottság és a megbékéltséget sugárzó melodikusság váltotta fel, még fogósabb, egyben parádésabb hangszeres megoldásokkal, élén a bitang jól eltalált sounddal felvértezett gitárral és a merész, végtelenül zenei dobbal – számomra Sebastian Thomson ütős teljesítménye a legnyerőbb az anyagon. John hangját ugyanúgy lehet megítélni, mint ezelőtt; én nagyon kedvelem, mert jól passzol a zenéhez, s tényleg sugárzik belőle egyfajta visszafogott szenvedély, ami jól veszi ki magát.

 

 

Úgy gondolom, különösen jól sikerült momentumokat hoz a „Morningstar” főriffje és verzéje, a „Shock Me” gitárszólója, plusz nagyon bejön a „Try to Disappear”, főleg a refrénje miatt. Érdemes még kiemelni a közel hétperces „Chlorine & Wine”-t, amelyre a Coheed And Cambria is büszke lenne, de szintén nagyon lehet szeretni a „The Iron Bell” dinamizmusát és pőre szövegét vagy az „If I Have to Wake Up…” szaggatott ütemeit és finom dallamait, amelyek egyik nagy kedvencemmé teszik ezt a számot.

 

A kopasz szakállkirály illusztrátorként (is) kötött számú motívummal dolgozik, mégis, a zenéjéhez hasonlóan a képei is lenyűgözően sokrétűek. A Baroness anyagaihoz – így a legújabb koronghoz is – különösen lebilincselő digitális rajzokat készít (de például a Darkest Hour, a Kylesa és a Skeletonwitch részére is tervezett már borítót). A korábbiakhoz hasonlóan a bíbor korong frontja megint nőalakokra épül, bővelkedik a virág motívumokban, és nem hiányozhatnak az állatok, a furcsán alkalmazott tárgyak, az érdekes formák, a szép színárnyalatok sem.

 

 

Aki a Thrice, az Oceansize vagy a fentebb említett, alaposan lenyugodott Coheed’ és a hasonlóan elszállt, mérsékelten harsány bandák szimpatizánsának tartja magát, a szintén némileg megszelídült Baroness-re ugyanúgy kíváncsi lehet. 2015 méltán kiemelt, művészi érték szempontjából is roppant erős megmozdulása volt a Purple.

 

Az együttes tagjai:

John Baizley – gitár, ének

Peter Adams – gitár

Nick Jost – basszusgitár 

Sebastian Thomson – dobok

 

A lemezen található dalok listája:

1. Morningstar

2. Shock Me

3. Try to Disappear

4. Kerosene

5. Fugue

6. Chlorine & Wine

7. The Iron Bell

8. Desperation Burns

9. If I Have to Wake Up (Would You Stop the Rain?)

10. Crossroads of Infinity

 

Diszkográfia:

Red Album (2007)

Blue Record (2009)

Yellow & Green (2012)

Purple (2015)