Beleolvasó - M. J. Carey: Kiéhezettek

Szerzőről:

M. J. Carey egy ismert angol próza- és képregényíró szerzői álneve. A DC és a Marvel számára is ír képregényeket, művei között olyan, a Marvel kötelékébe tartozó, a kritikusok által elismert szuperhős-képregények epizódjai is szerepelnek, mint az X-Men vagy a Fantasztikus négyes. Munkái rendszeresen szerepelnek a New York Times képregényes sikerlistáján. Számos egyéb regényt is írt, valamint egy hollywoodi film forgatókönyve is fűződik a nevéhez.

 

Fülszöveg:

A történet a jövőben játszódik, az emberiség nagy része egy gyorsan terjedő fertőzés áldozatává vált. A fertőzést egy különleges gomba okozza, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött. A fertőzöttek, a „kiéhezettek” gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával táplálkoznak.

A egészségesek védett városokba húzódtak vissza, vagy „guberálókká” válnak, azaz veszélyes bandákhoz csapódva próbálják túlélni a helyzetet.

Egy jól védett katonai bázison különleges gyerekeket tartanak fogva, egymástól is elzárva. Ők is kiéhezettek, azonban megőrizték emberi tulajdonságaikat sőt, kiemelkedően magas intelligenciával rendelkeznek. A tudósok abban reménykednek, hogy segítségükkel – vagy inkább felhasználásukkal – sikerül megtalálniuk az ellenszert.

Egy napon a kiéhezettek és a guberálók megtámadják a bázist, csak keveseknek sikerül megmenekülniük, köztük az egyik legintelligensebb kiéhezett gyerekkel, Melanie-val. A menekülőknek a kiéhezettekkel zsúfolt városokon át kell eljutniuk a biztonságot jelentő védett területre…

 

Részlet a regényből:

Az idő sokkal lassabban telik, ha az embernek semmi dolga, és még csak mozdulni sem tud.

Melanie lábai még mindig a tolószékhez vannak szíjazva, ahogy a bal keze is. Az elején még iszonyúan görcsölt, de azóta eloszlott a fájdalom, most pedig olyan, mintha a teste már arra sem venné a fáradtságot, hogy tájékoztassa az állapotáról. Így hát most már a szenvedés sem zavarja meg a magányát.

Ücsörgés közben az jár a fejében, hogy vajon mit jelentett az Őrmester haragja. Sok mindenre utalhatott, de mindenképpen ugyanaz a kiindulópont. Az Őrmester akkor lett ideges, amikor Justineau kisasszony került szóba – amikor azt mondta, hogy a kisasszony szereti őt.

Melanie pontosan érti a féltékenységet. Egy kicsit ő is mindig féltékeny, amikor a tanárnő az osztályban egy másik fiúhoz vagy lányhoz beszél. Szeretné, ha Justineau kisasszony minden idejét egyedül őrá fordítaná, és ha látja, hogy ez nem így működik, egy kicsit mindig összetörik a szíve és tompán kong a mellkasában.

Szédítő arra gondolni, hogy az Őrmester féltékeny. Ez azt jelenti, hogy az ő hatalmának is vannak határai, és Melanie pontosan egy ilyen határon állva bámul le rá.

Egy ideig erőt ad ez a gondolat. Nem jön azonban senki, az órák pedig lassan telnek, és bár ő igazán jó a várakozásban és a semmittevésben, az idő egyre nagyobb súllyal nehezedik rá. Történeteket próbál mesélni magának, de ezek egyszerűen kiesnek a fejéből. Egyenleteket ad fel magának, és meg is oldja őket. Nem túl bonyolult feladat azonban egy olyan rejtvényt megfejteni, amit ő maga talált ki, hiszen tulajdonképpen már az elején félig megvan a válasz. Már nagyon fáradt, de nagyon kényelmetlen a székhez kötözve lenni, így pihenni sem tud.

Aztán sok-sok idő múlva hallja, hogy a kulcs elfordul a zárban, majd a reteszek is visszahúzódnak. A nehéz acélajtó megcsördül. Lépések hallatszanak a betonpadlón, és suttogások visszhangzanak. Az Őrmester az? Visszajött, hogy megszabadítsa a szíjaktól?

Valaki kinyitja Melanie ajtaját, és megnyomja a nehéz acélmonstrumot.

Justineau kisasszony áll a küszöbön.

– Minden oké – mondja. – Itt vagyok, Melanie. Eljöttem érted.

Justineau kisasszony előrelép, és úgy birkózik a tolószék szíjaival, ahogy Héraklész küzdhetett egy oroszlánnal vagy egy óriáskígyóval. A kezénél lévőt Melanie már majdnem kiszabadította, így a kisasszony könnyen befejezi a munkát. Ezután letérdel, és a lábszíjait kezdi kioldozni. Először a jobbat, aztán a balt. Suttogva szitkozódik, miközben dolgozik.

– Istenverte bolond! Miért? Miért tenne bárki is ilyet?

Melanie érzi, ahogy a szorítás enyhül, és az élet bizseregve tér vissza a lábaiba.

Megpróbál felállni, a szívét szinte szétrobbantja a boldogság és a megkönnyebbülés. Justineau kisasszony megmentette! Olyan erős a késztetés, hogy nem tud ellenállni, és felfelé nyújtja a kezeit. Szeretné, ha Justineau kisasszony felemelné. Szeretné a karjaiba zárni, és szeretné, ha a kisasszony átölelné. Ha nemcsak a haját érintené meg, hanem a kezét, az arcát és az egész testét is.

Hirtelen kővé dermed. Állkapocsizmai megmerevednek, nyöszörgés tör fel a torkából.

Justineau kisasszony megrémül.

– Melanie? – Mellette áll és kinyújtja a kezét.

– Ne! – sikoltja Melanie. – Ne érjen hozzám!

A kisasszony nem mozdul, de túl közel van. Túlságosan közel! Melanie felnyüszít, szinte szétrobban a feje. Hátratántorodik, de a lábai még merevek, nem mozognak rendesen, és egész testével a padlóra esik. A szag, ez az egyszerre csodálatos és borzasztó szag betölti a szobát, megszállja a lelkét és a gondolatait, egyetlen dolgot akar már csak…

– Menjen innen! – hörgi. – Menjen innen, menjen innen, menjen innen!

Justineau nem mozdul.

– Menjen innen, vagy kurvára szétszedem! – visítja kétségbeesetten. Tele a szája, olyan sűrű a nyála, mint az iszap földcsuszamlás idején. Állkapcsai mozogni kezdenek, nem tud uralkodni felettük. A fejét könnyűnek érzi, egy pillanatra mintha eltűnne a szoba, hogy aztán ismét visszatérjen.

Melanie-t mintha már csak egy egészen vékony szál tartaná vissza, de már zuhanni kezd, és csak egyetlen irányba hullhat.

– Istenem! – zokog fel Justineau kisasszony. Végre megérti a helyzetet, és hátralép. – Bocsáss meg, Melanie! Meg sem fordult a fejemben…

A zuhanyzó! Melanie sokféle hangot hall, de egyetlen zaj nagyon hiányzik: a plafonból permetezett vegyület sziszegése, ami beborítaná Justineau kisasszonyt, a vegyszerbűz pedig elrejtené a tanárnő szagát.

Melanie pontosan ugyanazt érzi, amit Kenny, amikor az Őrmester ledörzsölte a karjáról a vegyületet, aztán a kezét a gyerek arca elé tette. Akkor Melanie még csak épp hogy érzett belőle valamit, és nem is igazán értette az egészet.

Valami kinyílik ott belül, mint egy száj, ami egyre szélesebbre és szélesebbre tárul, és folyamatosan üvölt – de nem a félelemtől, hanem a vágytól. Melanie a megfelelő szót keresi, bár semmi hasonlót sem érzett még eddig. Éhség. Eddig, amikor etették őket, nem az éhségről szólt a dolog. Férgeket öntöttek az edénybe, és mindenki a szájába lapátolta őket. De azokban a történetekben, amiket meséltek neki, máshogy működött az egész. Ezekben az embereknek kellett az étel, vágytak rá, és amikor végül ehettek, úgy érezték, hogy valami betöltötte őket. Annyira kielégítette őket, mint semmi más. Melanie-nak eszébe jut egy vers, amit hajdan tanultak: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér”. Az éhség úgy hajlítja meg Melanie gerincét, ahogy Akhilleusz meghajlította az íját. És Justineau kisasszony lesz a kenyér.

– Mennie kell! – mondja. Illetve azt hiszi, hogy mondja. Nem biztos benne, mert a fülében ott zakatol a szív dobogása, a lélegzetvételek suhogása, a vér hangja. A tanárnő felé int. Menjen már! Justineau kisasszony azonban továbbra is ott ácsorog, csapdába zárva, hiszen egyszerre szeretne menni és maradni, hogy segítsen.

Melanie négykézlábra ereszkedik, majd kezét kinyújtva előrelendül. Szinte ugyanaz a mozdulat, mint az imént, amikor szerette volna, ha Justineau kisasszony felemeli, de most a tanárnő hasához szorítja kezét, hozzá ér, hozzá ér, hozzá ér, és erőteljesen ellöki. Erősebb, mint valaha is gondolta volna. Justineau kisasszony hátratántorodik, majdnem elesik. Ha elesne, meghalna. Ő lenne a kenyér.

 

A Kiadó engedélyével.