Főkép

A 2015-ös WOMEX Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, megismert muzsikának köszönhetően. Ezért indítok egy új rovatot, amelyben – terveim szerint – a WOMEX-en kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán párszámos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk és előadónk, illetve időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szólóturnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

The Gloaming: 2 (CD)

 

Jubileumhoz érkezett a rovat, amelyet a csillagok szerencsés együttállása miatt úgy vélem, sikerül méltón megünnepelni – emlékeim szerint első ízben fordul elő, hogy még a megjelenés előtt írjak egy világzenei albumról. Az ír The Gloaming második nagylemeze február 26-án jelenik meg, és az ötösfogat garantáltan azzal vonul majd be a krónikákba, hogy nagy léptekkel halad az ír hagyományos zene újraértelmezésének, továbbgondolásának útján.

 

Már első hallásra nyilvánvaló, hogy itt nem a kirobbanó életöröm kerül a középpontba, helyette a tradicionális ír zene egy, a megszokottnál sokkal lassúbb, melankolikusabb verziója uralkodik az albumon, függetlenül attól, hogy éppen instrumentális vagy Iarla Ó Lionáird énekes hangjával gazdagított számról beszélünk. De nem pusztán arról van szó, hogy a megszokottnál lassabban játszanák el a pergőbb nótákat, hanem eltérő megközelítésről, vagy ha úgy jobban tetszik, útkeresésről. Persze Martin Hayes hegedűs szülőhelyére, Clare megyére jellemző ez a szemlélődőbb típusú zenei felfogás, a hosszabb időtartamú kompozíciók pedig egyértelműen kellő teret engednek az elképzelések megvalósításának. Érzésem szerint a hagyományokon kívül hatott rájuk a jazz, egy csipetnyi klasszikus zene és mintha lenne ott még egy kevés kísérleti, illetve alternatív beütés is.

 

Már rögtön a nyitó (The Pilgrim Song) tételnél teljes szépségében megcsodálhatjuk mindazt, amit az együttes elképzel a zenéről. A megfontolt zongorához csatlakozik az ének, majd a többiek is átveszik a dallamot, ami egyáltalán nem szomorú, elég csak a hegedűkre figyelni. Miközben hallgattam, olyan érzésem volt, mintha ülnék a folyóparton, szemlélném a víz lassú hömpölygésének szépségét (zongora és ének), majd valami váratlan mozgás vonná magára a figyelmet (hegedű), hogy az így keletkezett vízgyűrűk elültével újra a tájra koncentráljak (ismét zongora és ének). A lassú tempó és a melankólia ellenére szó sincs szomorúságról, csupán a mindennapok megélésének egy másféle, a megszokottnál ráérősebb formájának vagyunk tanúi – és ez a megközelítés gyakorlatilag végig uralja a lemezt. Mi több – bár ez lehet, hogy már tényleg csak belemagyarázás –, mintha a visszafogott sóvárgás is jelen lenne a zenében.

 

 

Azért mindezt nem is olyan könnyű megvalósítani, ehhez szükség van olyan képzett zenészekre, akik kellő egymásra figyeléssel tudnak közösen játszani. Martin Hayes, Dennis Cahill, Iarla Ó Lionáird, Caoimhin Ó Raghallaigh és Thomas Bartlett pontosan ilyen csapatot alkotnak. Bár ez a lemez mind hangzásában, mind tartalmát tekintve kiváló, a jelek szerint élőben varázsolják el igazán a közönséget – erre bizonyság, hogy képesek öt, egymást követő estén megtölteni a dublini National Concert Hallt elővételes jegyeladással.

 

Véleményem szerint a második lemez színvonala egyenletes, vagyis nincsenek rajta gyenge vagy töltelék szerzemények. Személyes kedvencem a már korábban említett „The Pilgrim Song”, mert azonmód lelassítja a hallgatót, és figyelmes szemlélődésre készteti – nem véletlen, hogy erről készítették az első videót. A „Repeal the Union” pedig azért tetszik, mert itt azt mutatják meg, mit lehet kihozni egy ismertebb számból, és hogy ének nélkül is remekül elboldogulnak.

 

Kinek ajánlom: A modern ír világzene kedvelőinek.

2016-os lemez (Real World Records).

Bővebben az együttes weboldalán: http://thegloaming.net/

 

 

 

Fonó world music selection 2015 (CD)

 

Idén februárban már a második alkalommal szerepel a World Music Charts Europe húszas listáján a Buda Folk Band. Ez azért örvendetes, mert így muszáj lesz majd írnom a Saját gyűjtés című albumról, valamint a magyar kiadó, a Fonó sikerességét is jól mutatja. Az utóbbi években úgy gondolom, a budai műintézmény nemcsak a táncházaival és koncertjeivel, valamint a megrendezett fesztiválokkal alkotott maradandót, hanem a kiadott lemezekkel is, melyek között világ- és népzene egyaránt megtalálható.

 

Az októberi WOMEX-re színes-szagos katalógus helyett egy tizenhat számos válogatáslemezzel készült a Fonó, és ezzel nemcsak azt dokumentálták, hogy milyen sok előadó és együttes dolgozik velük, hanem azt is, mennyire sokszínű a kortárs magyar világzene és népzene. Bár van stílus, amelyik nem nyerte el a tetszésemet, az album mind a hangzás, mind a színvonal tekintetében egységes, ezzel a minőséggel már tényleg ki lehet lépni a nemzetközi piacra – mondjuk, az továbbra is kérdéses, hogy mennyire kifizetődő lemezt készíteni manapság.

 

A legfontosabb kérdés ezúttal nem az volt számomra, hogy a korábban megismert és megkedvelt előadók mennyire tetszenek, hanem az, hogy rajtuk kívül kik tudnak elvarázsolni. Ilyennek bizonyult rögtön az első fellépő, a Cimbaliband, mert zenéjük legalább annyira vérpezsdítő, mint a kispénzű nyugdíjas számára egy rendkívüli árleszállítás a nagyáruházban. Miközben az alapok jól felismerhetően magyar dallamokra épülnek, a felvonultatott hangszerek összetétele – például harmonika, dob – egy, a megszokottnál izgalmasabb megszólalást eredményez. De legalább ilyen energikusnak bizonyult Lajkó Félix szerzeménye is, amelyben újra megvillantotta citeravirtuóz mivoltát. A Zűrös Banda nem csinált mást, csak eljátszotta ezt a hagyományosnak tűnő, de trükkösen modernizált magyar-balkán nótát, ami legalább olyan energialöketnek bizonyult, mintha elfogyasztottam volna Fülig Jimmy kedvenc grog-gin keverékét.

 

Az album meghallgatása után két dologban vagyok teljesen biztos: az egyik, hogy a kortárs magyar világzenének nagyon jó éve volt a 2015-ös, a másik pedig az, hogy a Fonó jó munkát végez.

 

Kinek ajánlom: Gyakorlatilag mindenki talál rajta szerethető zenét.

2015-ben, direkt a WOMEX-re összeállított válogatás.

A kiadó honlapja: fono.hu

 

 

 

Dulsori: Well-Wishing BINARI (CD)

 

Bár épeszű magyarázatom nincs rá, előzetesen valamiféle taiko-dobolást vártam koreai előadásban. Ennél nagyobbat csak akkor tévedhettem volna, ha grúz férfikórust sejdítek a név mögött. Az 1984-ben alapított együttes mindkét zenei világtól messze helyezkedik el, hiszen eredetileg a régi fesztiválokat kívánták megidézni, ahol a zenészek és a közönség közösen ünnepelnek, és ez utóbbi csoport feladata nem csupán a passzív befogadás, hanem az aktív részvétel. Közben persze eltelt pár év, és manapság már sokfelé látták a Dulsori fellépéseit, melyeket nemcsak a változatos dobok jellemeznek, hanem a különféle koreai hangszerek, és nem utolsósorban az egyedi, de mégis jellegzetes ének. Alkalmanként mindez kiegészül tánccal is, amitől az egész kicsit hasonlít a 2015-ös WOMEX-en látott másik koreai társaságra (Baraji), de azért egyértelmű, hogy ez a Dulsori teljesen más irányból érkezik.

 

Egyébként nem teljesen megalapozatlan a taiko doboláshoz való hasonlítás (főként, ha valaki hozzám hasonlóan évente csak egy-két alkalommal hallgat effélét), mert például a második (Opening Drum) szerzemény akár egy taiko együttes repertoárjában is szerepelhetne. Az ütős hangszerek ilyen formában történő használata persze nemcsak az egzotikum élményével jár együtt, hanem óhatatlanul megidézi azt a lelkiállapotot, amikor bensőnk együtt vibrál a világgal, gyomrunkban érezzük a viharok erejét, a földrengés zabolátlanságát – persze csak megfelelő hangerő mellett.

 

Nem tudom, másra miként hat ez a zene, de nekem olyan volt, mintha meginvitáltak volna egy régimódi falusi fesztiválra, ahol nemcsak a kisebb-nagyobb dobok kapnak figyelmet, hanem gyakorlatilag minden hangszerforgató produkálhatja magát – a végeredmény egyszerre tradicionális és egzotikus. És nem azért, mert a helyi citeraféleséget kajagumnak, a nádsípszerűséget meg taepyeongsonak, hanem mert annyira más ez az egész, mint a mi zenénk. Egyik-másik szám olyan, mintha templomi ima vagy fohász lenne, mások pedig a zenehallgatás egy egészen más dimenzióját tárják fel előttünk. Nem táncra késztetnek, nem igénylik az együtténeklést, de az osztatlan figyelmet alapban elvárják. Őket is szívesen megnézném élőben.

 

Kinek ajánlom: A tradicionális koreai zene iránt érdeklődőknek.

2010-ben kiadott promóciós album.

Bővebben a Dulsori weboldalán: http://www.dulsori.com/