Főkép

Ti gyermekkorotokban elhittetek mindent, amit a felnőttek mondtak? Anyu és apu szava szent volt, mindig engedelmeskedni kellett nekik, és sosem tévedtek? Thomas olyan családban nő fel, ahol valahogy így mennek a dolgok. Anyu ugyan rendszerint csak egyetért apuval, a nővére kicsit butácskának látszik a kisfiú szemében, és apunak mindig igaza van, különösen, amikor Istenről beszél, de azért látszólag minden rendben. Thomas néha látja Jézust és az Urat, de ez természetes, hiszen minden este a Bibliából olvasnak fel – márpedig abban a színtiszta igazság szerepel apu szerint, tehát biztosan így van. Mondjuk a fiúnak kicsit élénk a fantáziája, kíváncsi, érdeklődik, szeret átkölteni dolgokat, de ez teljesen normális a korabeli gyerekeknél, elvégre Thomas még csak nyolcéves. Viszont amikor apu megüti anyut, „az angyalok az égben a szemük elé kapták a kezüket, és hangos zokogásban törtek ki”…

 

Mondjuk ki: Thomas, testvére és édesanyja családon belüli erőszak áldozata. Ezen nincs mit szépíteni, értelmetlen mentegetni, felesleges tagadni, a hivatalosnak tűnő kifejezés valódi problémát rejt. Az apa rendszeresen veri a feleségét, Thomasnak is gyakran fel kell mennie a szobájába egy nagy fakanállal… És mindenki csak fél. Az anya fél attól, hogy rosszat szól, hogy más véleménye van, máshogy gondolkodik, mint a családfő, és a nap végén újabb monoklival „gazdagodik”. Fél attól, hogy gyerekei mondanak valami olyat, amit nem kellene, és akkor ők kapnak. Thomas szereti és félti édesanyját ugyanettől, de tehetetlen, nem tud mit csinálni. Nővére sincs jobb helyzetben, de pár évvel idősebb, többet ért a helyzetből, mint mások gondolják – inkább próbál mindig megfelelni, próbál mindig terelni, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, ahol apa dühös lesz.

 

„– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte.

– Boldog – felelte Thomas. – Boldog szeretnék lenni.”

 

Ebben a mondatban minden benne van, amiért elképesztően fájdalmas a Minden dolgok könyve. Thomas szemén keresztül nem a maga nyers valójában érzékeljük az eseményeket, nem halljuk a pofon csattanását, csak azt ahogy „megremegett a föld, az ég visszatartotta a lélegzetét”. A gyermeki szem szűrőjén keresztül, a fantázia birodalmából nézve minden kicsit más, mint a valóságban – de közben pontosan tudom, hogy mi áll mögötte, ettől nem lesz kisebb a fájdalom. Tehetetlenül-dühösen figyelem, hogy a nyolcéves fiúnak a kalandok, a játékok és az iskola helyett milyen gondolatokkal kell törődnie – és mosolygok, megdobban a szívem, amikor vissza-visszatér a gyerek, gyerekgondokkal, gyerekgondolatokkal. Amikor a szeretet és az öröm képes eluralkodni a lelkünket mardosó szomorúság felett. És amikor belém hasít a bűntudat: nekem mennyivel szerencsésebb gyermekkorom volt, hogy nem kellett ilyesmit átélnem.

 

Nem tudom, mennyire szól gyerekeknek vagy legalábbis fiataloknak a Minden dolgok könyve, nem tudom, mennyire tudják feldolgozni ezeket az eseményeket. Az ő nyelvükön van, de beszélni kell róla velük. Ez nem lehet az a könyv, amit odaadunk neki, hogy aztán kezdjen vele, amit tud. A téma súlyosságát, mondanivalójának rétegeit muszáj tovább boncolgatni – még nekem, „felnőttnek” is. Guus Kuijer regénye ugyanis tele van olyan tanítani valóan szép gondolatokkal, amikről elhiszem, hogy megváltoztatják az életet. És nem csak az erőszakról: gyönyörű, ahogy a vallás és a hit valódi természetéről mesél, ahogy az ismerősök-barátok szerepét hangsúlyozza, ahogy az apa alakjával bánik. Talán itt-ott picit naiv, de talán ez kellett ahhoz, hogy a könyv vége után is tudjunk még lélegezni. Nagyon félek, hogy pont azokhoz nem jut el, akikhez kellene.