Főkép

Gideon Ravenor, az Emberiség Birodalmának nagy erejű inkvizítora – aki egykoron Eisenhorn tanítványa volt –, egy szinte jelentéktelen iparvilágon folytat nyomozást egy újfajta xeno-drog, a flek csempészei után. Az Inkvizíció abszolút hatalmával a háta mögött elvileg nem lenne túl nehéz dolga a félelmetes pszichikus erővel megáldott nyomozónak, ám a peremvidék-közeli rendszer zavaros körülményeit kihasználó rejtőzködő csoportnak még egy inkvizítor kiiktatása sem kivitelezhetetlen feladat. A Ravenor és a csempészek közti macska-egér harc könyörtelen intenzitással lángol fel – és egyik fél sem ismeri a kegyelmet.

 

A nyomozás során Ravenor és elit-csapata egy, a környezeti ártalmak – és egy háborús felszerelésekről szóló megrendelés elveszítése – miatt haldokló, de legalább is hanyatló kaptárbolygóról kiindulva olyan egzotikus helyszíneket látogatnak meg, amelyekről eddig még egyetlen Warhammer kötetben sem esett szó. Például megismerhetünk egy óriási cirkuszt, aminek véráztatta arénájába távoli bolygókról hozzák a különlegesebbnél különlegesebb szörnyeket, de ellátogatunk a végtelen embertömegeket hússal ellátó, állattenyésztésre szakosodott mészáros-bolygókra is.

 

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet – na, jó, a harmadik is meg a negyedik is nevetne, ha lenne –, hiszen a tavalyi év (vagy még 2014?) egyik legmegrázóbb – de komolyan – híre volt sokunk számára, hogy a Games Workshop, a Warhammer világok (a klasszikus fantasy és a jövőben játszódó, 40.000 univerzum) jogait birtokló anyacég, a nem angolul kommunikáló nyelvterületeken (tehát nem csak nálunk!) nem engedi a továbbiakban a regényeinek kiadását. Ha jól emlékszem, az egész – publikus – oka a német kiadású regények botrányos fordítása volt, illetve még olyan infó is keringett akkoriban, hogy a GW azt szeretné, hogy a regények egységes terminológiával – konstans, magas minőségben – jelenjenek majd meg, igazodva az ólom- és műanyag-figurás asztali stratégiai játék szabálykönyveihez, világleírásaihoz. Hogy mi az igazság, az szinte mindegy is, a lényeg, hogy vége a Warhammer-ínséges időknek! A kulisszák mögött valahogyan a Szukits Kiadótól, akik az évek során több tucat művet is kiadtak – Oszlánszky Zsolt remekül sikerült fordításával –, a jogok átkerültek a Tuan Kiadóhoz, akik ígérik, hogy nagyjából havonta új Warhammer-kötettel örvendeztetik majd meg a rajongókat. 2015-ben tehát hamarabb jött a karácsony – az érzés megfizethetetlen… –, én pedig mást már nem is kértem a Télapótól!

 

Pontosabban még annyit, hogy Oszlánszky Zsoltot kérje fel a Tuan, hogy folytassa fordítói munkáját náluk a továbbiakban is. Ez lehet, hogy megtörtént, sőt az is lehet, hogy a következő Warhammer művön dolgozik épp javában, de a Ravenort Bajer Katalin és Molnár Orsolya fordította. Le is szögezném gyorsan, hogy alapvetően tetszett a munkájuk, a szöveg jól olvasható, magyaros, még az akciórészek is jók, szóval minden más könyvben szívesen olvasnám a munkájukat a jövőben. DE: a Warhammer 40.000 egy jól bejáratott – magyarul is elérhető félszáz itt játszódó regény, angolul meg vagy ezer –, saját terminus technicusszal rendelkező univerzum, amitől ha valaki el mer térni egy betűvel is, akkor a rajongók, az igazi fanatikusok – sokuk igazi „fegyverszakértő” – kitérnek a hitükből, és a fejét veszik.

 

Azt nem tudom, hogy itt mi történt (direkt tértek-e el a fordítók vagy sem), és az is igaz, hogy az egész műbalhémból az átlagolvasó valószínűleg semmit sem vesz észre, hiszen a próza, ahogy mondtam teljesen korrekt. Én azonban a hangulatkeltő bevezető után – ez az az egy oldal, ami ugyebár majdnem az összes 40.000 regényben változatlan formában megtalálható – majdnem sírtam. Pár oldallal később persze meg is nyugodtam, mert mint kiderült, nem akkora a baj, mint hirtelen hittem, de az a rész komolyan megrémített. Persze sokféle magyarázat elképzelhető, de a szememben nincs mentség a sötét rokonokra, a mogorva pörölyökre vagy a blokádfutóra… ráadásul mi az a karimás boline?

 

Persze az egész előző téma nem ért volna ennyi szószaporítást – elvégre én is nagyon örülök, hogy jönnek tovább a regények –, de ez mégiscsak a Warhammer 40K! Sokan vagyunk rajongók, akik tényleg csak a hibátlant tudjuk elfogadni – főleg úgy, hogy egyébként ez a kötet zseniális. Na jó, kezeljük a helyén: kiváló. Minden oldala szórakoztató, fordulatos, izgalmas, véres – mondjuk, azért kap egy képzeletbeli mínusz pontot, mert egyetlen Space Marine sem szerepel benne… –, és sokszor váratlan, amiben benne van egy nagyobb, sokkal epikusabb történet lehetősége is. Emellett viszont azoknak az olvasóknak – például a Dark Heresy-t (W40K szerepjáték) játszó kalandmestereknek – is ajánlott olvasmány, akik nem magáért a történetért vagy az izgalmakért olvasnak 40K-s regényeket, hanem hogy minél több apró morzsát szívjanak magukba a Warhammer univerzum szegény lakóinak és hatalmasságainak életéről, a bolygó-rendszerek aktuális politikai és gazdasági viszonyairól, és hasonló, valójában persze haszontalan, de ezt a képzeletbeli világot pezsgő élettel megtöltő információkból.

 

A történet ugyanis – legalább is eddig –, megközelíti a szerző előző, szintén kiváló inkvizítoros trilógiájának – Xenos, Malleus, Hereticus – minőségét, és erre az igen egyedi, emlékezetesre sikerült főszereplő csak még egy lapáttal rátesz. A még kezdő inkvizítorként azonnal megnyomorodó, és most már csak egy dobozba (székbe) zárt agyként létező Ravenor pszichikus erejével képes az emberek tudatába belépni, az alanyt ruhaként viselni, és rajta keresztül cselekedni. Bár ereje szinte elképzelhetetlen, ellenfele talán még rajta is túltesz. Dan Abnett – aki talán a legjobb szerző, aki ezen a megosztott világon publikál, természetesen Ian Watson „atya” mellett – pedig most is közel tökéleteset alkotott. Én pedig várom a folytatást!