Ben H. Winters: Végső ígéretek

Három hónap a világ. Henry Palace nyomozó újabb megbízatást kap – régi bébiszitterének eltűnt férjét kell ezúttal felkutatnia. Illetve, várjunk csak… Hank már nem is nyomozó, hiszen a rendőrség számára már teljesen feleslegessé vált bármiféle nyomozócsoport fenntartása, így nemes egyszerűsséggel megszüntették a feleslegessé vált osztályt. A feladatot is túlzás megbízatásnak nevezni, egyszerűen egy könnyáztatta arcú, régi kedves ismerős kérése ez. De már ismerjük Palace nyomozót, meg sem igazán lepődhetünk rajta, hogy egy bulldog elszántságával veti bele magát a nyomozásba, bár ő sem feltétlenül tudja megfogalmazni, mégis mi értelme van mindennek, miért csinálja egyáltalán. Ha már itt tartunk, miért csinál bárki bármit is? Mi mozgatja még az embereket?

Brett Cavatone, példás férj és munkaerő, mindig célratörő és megállíthatalan, sokak példaképe, egy igazi jelenség – Brett az Brett. Ígéretet tett Marthának, hogy vele marad az utolsó pillanatig, amíg az be nem következik… mégis milyen indíttatásból dönt úgy ez az egyenes, őszinte, végletekig kitartó és megbízható férfi, hogy egyik reggel egyszerűen csak lelép? Talán minden előzetes nyom vagy jel nélkül rajta is elhatalmasodott a közelgő világvége miatti őrület? Vagy netán valami újra felfedezett régi szerelem lehet az ok? Esetleg valami nemes cél lebeg a szeme előtt, a világ megmentése? Hanknek természetesen pontról pontra sikerül felgöngyölítenie a szálakat (ezzel gondolom senkit nem lepek meg), bár közben sok olyasmit is megtalál, amit eredetileg nem is keresett.

Mindeközben a világ darabjaira hullik. A helyzet már nem új, hiszen a sorozat előző kötetében megismerhettük az új világrenddé vált káosz alapjait, és talán itt már mindez kevésbé hangsúlyos, azért bőven maradtak még felfedezésre váró mélységei. Henry ugyan igyekszik minden figyelmét az ügyre összpontosítani, ami számára mindenképpen megkönnyítheti a túlélést napról napra, de az olvasó, kívülállóként, kevésbé tud átsiklani minden felett, amit Palace nyomozó az útja során tapasztal, vagy amit akárcsak a perifériás látóterében észlel. Az, hogy ez a különleges helyzet milyen reakciókat vált ki bárkiből, nagyjából kimeríthetetlen témának tűnik – nem beszélve arról, hogy egyre többek fejében megfordul: korántsem biztos, hogy mindenki azonnal meghal, amint becsapódik az aszteroida, elvégre a dinoszauroszok sem az egyik pillanatról a másikra haltak ki… Az ember akaratlanul is felteszi magának a kérdést: vajon akarja-e tudni, mi következik a halál helyett?

Ahogy fogy az idő, mindenkinek mérlegelnie kell, mivel töltse a hátralévő hónapokat; szépen lassan mindenki meghozza a döntést arról, mi vagy ki is az, ami vagy aki igazán számít, és elindul életének utolsó útjára, egy egyirányú utcán. Nehéz ezzel a meghozott döntéssel élni, mert megmásíthatatlan, nincs több esély, és ha valami elmozdíthatatlan akadályt gördít az útjába a sors, akkor vége lesz mindennek, még mielőtt mindennek vége lenne. Az utolsó lehellettel beteljesíteni vágyott viszonzatlan szerelem, a hű kedves elvesztése, az egyetlen menekülési útnak hitt megoldás meghiúsulása idő előtt elhozza sokaknak a személyes apokalipszist. Még ha Hank nyomozásának hatásossága csodával határosnak is nevezhető, azért nem kell félni, nagyjából itt ki is fújt a szerencsefaktor, újfent nem rószaszín-mázas élettörténetekkel találkozunk Winters regényének lapjain.

A szerző ezen trilógiája nem váltja meg a krimit, a műfaj kedvelői biztosan olvastak már bravúrosabb és élesebb elméjű rosszfiúkról és nyomozókról, miközben Henry Palace örülhet, ha egyáltalán az épelméjűségét sikeresen megőrzi, de nem is ezért zseniális Az utolsó nyomozó-trilógia. Vitathatatlan érzékenységgel és alapossággal nyúl a világvége előtti világ témájához, még ha sok aspektusra csak egy-egy bekezdésnyi felvillanás jut, egy pillanatra érdemes megállunk, és belegondolni – garantálom, hogy sajogni és borzongatni fog. Nem sokat tudok mondani arról, mit tennék, ha három hónap lenne hátra a világvégéig, de abban biztos vagyok, hogy nem bántam volna a könyv olvasására szánt pár órát. Milyen mázli, hogy jelen állás szerint nem lesz világvége ilyen hamar – ettől függetlenül nem javaslom, hogy hosszan halogassa bárki is ezen kötet olvasását, mert bizony kár lenne lemaradni róla…

Részlet a regényből