Ali Smith: Antigoné

Mi lehet alkalmasabb az újramesélésre, ha nem az, amit már egyébként is „újrameséltként” ismerünk? Elvégre a nagy görög alkotásokat – mint a híres drámákat vagy akár (a szokás alapján) Homérosz nevéhez fűződő eposzokat, az Iliászt és az Odüsszeiát – is csak olyan formában olvassuk, ami az évtizedek, évszázadok alatt megmaradt belőlük, amit végül a híres „szerzők” lejegyeztek. De eredetileg a köztudatban éltek ezek a történetek, egymásnak mesélték az emberek, „szájról-szájra” terjedtek, arról pedig fogalmunk sincs, eredetileg milyenek lehettek. Mi sem lehet hát természetesebb, mint amikor valaki újra akarja alkotni őket – amikor valaki azt szeretné, ha a mai kor nyelvén szólnának, amikor valaki arra törekszik, hogy újra bekerüljenek a köztudatba, és ne csak újabb unalmas kötelező olvasmányok legyenek, amit senki sem olvas el.

Márpedig Ali Smith egyszerűen kitűnő „munkát” végzett, talán a legjobbat, amit eddig a Meséld újra! sorozatban olvastam. A skót írónő ugyanis egyáltalán nem vette „komolyan” azt a feladatot, hogy a gyerekek nyelvén kellene mesélnie, a gyerekekhez kellene szólnia: a történet hangulata és stílusa épp úgy megállná a helyét egy felnőtt regényben is. Nem is csak arról van szó, hogy nem „butítja” a cselekményt, nem akar magyarázni, nem akar ki-kiszólni a fiatalkorú olvasókhoz. Sokkal inkább arról, hogy úgy kezeli a történetet, mintha most hallaná mindenki először, mintha egy lírai kisregényt szeretett volna írni – csak épp az ókori Görögországban, olyan nevű szereplőkkel, mint Antigoné, Iszméné vagy Kreón.

Már a nézőpontja sem szokványos: a Thébaiban történt eseményeket ugyanis egy varjú szemén és gondolatain át ismerjük meg. Aki, lévén varjú, alapból nemigen gondol másra, minthogy a halottakból utána csemegeként lakmározhasson – azért, valljuk be, ez már önmagában sem az a klasszikus gyerekszemszög. És akkor ez még csak a kezdet, Antigoné drámájának pontjait úgy járjuk körbe, ahogyan eddig még nem, miközben szemünk előtt kibontakozik az aktuális politikai helyzet (Ali Smith ugyanis kitér a körülményekre is, amiket legfeljebb Szophoklész többi drámájából ismerhetünk meg, az eredetiből nemigen), átérezzük a nővérek gyötrelmét bátyjuk teteme felett, együtt harcolunk Kreónnal, és sírunk, amikor már minden elveszett. Az írónőnek ugyanis ez a legnagyobb érdeme: valóban élővé, lélegzővé, mondjuk ki, gyönyörűvé teszi ezt a drámai történetet.

Ebben nagy szerepe van az illusztrációknak is: Laura Paoletti képei egyszerre tükrözik az antik kor hangulatát, és képesek arra is, hogy valóban modernné tegyenek egy gyerekkönyvet. Különösen a varjú melankolikus-sötét ábrázolása tetszett – abban tényleg benne van a dráma minden komorsága. Még mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a Meséld újra! könyvekben szokásos „A történet eredete” fejezet ezúttal különösen izgalmas lett: Ali Smith és a varjú párbeszédéből kellemesen játékos módon derül ki minden, amit tudni érdemes az Antigonéről, az antik drámákról, na és persze, hogy miért is annyira fontos mindez.

„Bölcs belátás többet ér

Minden más adománynál.

Az isteneket tisztelni kell,

Gőggel teli ajkon a nagy szavak

Nagy romlásra vezetnek –

S józanná nem tesz, csak a vénség.”

(fordította Trencsényi-Waldapfel Imre)

Hiszen fontos, ezt nem tudom, és nem is akarom kétségbe vonni. Ha belegondolok, nekem milyen élményként maradt meg középiskolás koromból az Antigoné (félreértés ne essék, nem utáltam, de egyszerűen semmilyen formában nem érdekelt, és hát leginkább csak az utolsó mondatok maradtak meg bennem), akkor nem tudok nem ujjongani Ali Smith verziója felett. Még ha néha kicsit át is türemkedik az ókori történeten a modernitás, igazából tényleg azt hiszem, hogy ennek van értelme: megmutatni, hogy Antigoné drámája is lehet épp annyira szép és megható, mint bármelyik másik alkotás. Lehet, hogy az eredetit is újra kellene olvasnom…