Steve Jobs (film)

A Steve Jobs életrajzi drámaként van kategorizálva, de valójában nem kapunk teljes képet a zseni életútjáról vagy az Apple hullámvölgyekkel tarkított történetéről. Nem akar nagyot fogni, egyetlen kérdésre keresi a választ, amely most, évekkel a technikához nem értő technokrata halála után, a zsenialitását és a zsarnokságát övező pletykák közepette foglalkoztatja az embereket: milyen lehetett valójában Steve Jobs? A film tökéletes arányokkal mutatja meg, hogyan lehet valaki egyszerre briliáns, törtető, de emberi és szerethető is.

Az alkotás 122 perce másfél évtizedet ölel fel Jobs és a cég történetéből, ezalatt három termékdemó  (1984, 1988, 1998) előtti feszült pillanatokba kapcsolódhatunk be. Jobs a bemutatókra készül, miközben a marketingfőnökével egyeztet üzleti és magánéleti kérdésekben, kollégákkal és barátokkal vitatkozik és békül; a lányát neveli, noha az apaságot nem hajlandó elismerni. Ezeket a képsorokat néha megszakítja egy-egy rövid visszaemlékezés a könnyebb érthetőség kedvéért – pillanatok a kezdetekről a garázsban Steve Wozniakkal, vagy egy igazgatótanácsi ülés a cégnél – de a film jó részében Jobs csak sétálgat a kulisszák mögött, vagy az öltözőjében ül, és emberekkel beszélget.

Mindez banális is lehetne, ha nem Aaron Sorkin írta volna a forgatókönyvet, aki egyszerűen zseniális szövegeket adott a színészek szájába. A megszólalások több síkon mozognak, az egyik percben még az adott termékbemutató előtt felmerült technikai problémát próbáljuk kibogozni, a következőben már Jobs magánéletét elemezzük, miközben csak úgy repkednek a nevek és az elejtett utalások a számítástechnikai forradalommal kapcsolatban. A feszültséget egy-egy jól időzített, ütős poén oldja, és szerencsére ezekből is van elég. Persze ez a produkció sem hibátlan, az utolsó két szakasza között kissé nagy az időbeli ugrás, izzadságszagúnak tűnik az átkötés, és a lezárás is mintha kissé sziruposabbra sikerült volna a kelleténél.

De minden egyes megszólalás, közbevetés, elhallgatás, közbevágás műszeri pontossággal van időzítve, és olyan sebességgel zajlanak a párbeszédek, hogy nagyon oda kell figyelni, ha az ember nem akar lemaradni valamiről.  Nem vagyok a szinkron nagy rajongója, szeretem eredeti nyelven nézni a filmeket, de utólag egyáltalán nem bánom, hogy elsőre csak a magyarul beszélő változatot láttam – így is tisztességes szellemi megerőltetés volt követni minden mozzanatot.

A színészek alakítása már csak a fent leírtak megvalósítása miatt is dicsérendő. Michael Fassbender, akit a szerepért idén Oscarra jelöltek, szuper, mint mindig. Az, amit sokan már a film leforgatása előtt kritikaként róttak fel a számára – hogy nem is hasonlít Jobsra – semmit nem vesz el az alakítás értékéből. Seth Rogen élete első komoly szerepében gond nélkül hozta Steve Wozniakot, de aki a pálmát viszi, az Kate Winslet, a marketingfőnök Joanna Hoffmannként – nem véletlen, hogy Golden Globe-bal díjazták és Oscarra is jelölték idén.

Összességében tehát a Steve Jobs egy intellektuálisan megmozgató, ugyanakkor pörgős, szórakoztató alkotás Danny Boyle rendezésében. Nem akarja Jobs-ot piedesztálra emelni, de földbe döngölni sem (számomra ezért is érthetetlenek a pletykák, melyek szerint Jobs özvegye meg akarta hiúsítani a film létrejöttét, mert az tönkreteszi a rajongókban Jobs-ról élő képet). Egyszerűen emberként ábrázolja az Apple-alapítót. Nem hagyja a nézőjét unatkozni, és Jobs jól felépített, sokoldalú karaktere révén a hozzám hasonlóan technofóbia felé hajlók érdeklődésére is teljes joggal tarthat számot.