Brad Mehldau: 10 Years Solo Live (CD)

Brad Mehldau (zongora) művészete állandóan megújuló, felfelé ívelő spirál. Egyes részei organikusan kapcsolódnak össze egymással, játsszon akár trióban, szólóban, kvartettben vonósokkal kiegészülve (Highway Rider), vagy éppen operaénekesekkel duóban (Renée Fleming / Anne Sofie von Otter). Aki pedig 2015. november 25-én meghallgatta a Zeneakadémián állandó triójának koncertjét – Larry Grenadier (nagybőgő) és Jeff Ballard (dobok) –, az pontos képet kaphatott arról is, ahogyan Mehldau megújít egy formát: most éppen egy egész estés balladakoncerttel. Két évvel korábban ugyanitt csodálhattuk meg szóló zongorakoncertjét, amelyen az öt ráadás közül Jeff Buckley „Dream Brother” interpretációja nyitja a most megjelent, epikus hosszúságú, több mint öt órás, négylemezes válogatást, amely az elmúlt tíz év szólókoncertjeiből szemezget ki lehengerlő anyagot.

 

A négy CD-n vagy nyolc LP-n megvásárolható, rendkívül gazdag muzsikát nem csak az artwork és Mehldau írása tematizálja: a harminckét kompozíciót felölelő korongok négy tematikus egységre vannak felosztva. Az első közülük a Dark / Light címet kapta, amelyről Mehldau a következőképpen beszél: „A koncerteken sokszor azon kapom magam, hogy sötét és világos energiákat állítok kontrasztba egymással, hogy megvilágítsam, hogyan függenek egymástól. Az első négy [LP] oldal [amely az első CD-vel egyenértékű] párokban fókuszál erre a dichotómiára.” Ez a kijelentés annyiban meglepő, hogy hat feldolgozásból és egy eredeti kompozícióból áll az első CD, azaz páralan számú darabból. Mindazonáltal Melhdau olyan epikus ívekre rajzol fel egy-egy kompozíciót, hogy azokban többszörösen fellelhetőek a sötétség és a fény közti váltakozó átmenetek.

 

Az „And I Love Her” (Beatles) első korongon és egy önálló LP oldalon helyet kapó verziója – amelynek trióváltozatát múlt novemberben csodálhattuk meg – a nyitó két akkord nyugodt bevezetésével utat mutat a Mehldaura jellemző interpretáció szerkezetében: a választott téma harmóniáinak felfejtésében rejlő lehetőségek kombinatorikája, a variációs kalandozás sokszor végtelenbe mutató, de dinamikusan felépített ösvényei bontakoznak ki egy-egy improvizáció során. Mehldau egyik fontos kelléke a mesteri fokra fejlesztett pedálhasználat: a szinte permanensen alkalmazott hangfogópedált csak a kulminációs pontokon vagy az odavezető út során oldja fel, az emelőpedál extrém használata pedig esetenként igazi hanghurrikánokat teremt.

 

 

Ez utóbbira példa a The Concert, a második nagyobb tematikus egység záródarabja, a „Knives Out” Radiohead-dal egyik verziója, amelynek második verziója a harmadik tematikus egység (Intermezzo / Rückblick) fináléja is egyben. Az előbbi 2011-ben, a római Auditorium Parco della Musicában adott koncertjén, míg az utóbbi jóval korábban, 2004-ben a londoni Wigmore Hallban került előadásra és felvételre. Ez az egyetlen ismétlés Mehldau magnum opus-án, amely több tekintetben is érdekes összehasonlításokat kínál. Nyilvánvalóan egyrészt az eltelt hét évből fakadó interpretációbeli különbségek terén – a 2011-es verzió hosszabb, felépítésében pedig hívebb a 2005-ös Day is Done-on, az első Jeff Ballarddal közösen felvett trióalbumon található verzióhoz képest; a 2004-es pedig a teljesen más lüktetésű harmonizálásnak köszönhetően egy meglepően frissebb változat. Másrészt az említett trióverzió is tükröt kínál, ezért érdemes az összesen három hivatalosan megjelentetett változatot kronológiai sorrendben is meghallgatni, ha még mélyebb képet kívánunk kapni Mehldau gondolkodásának modulációiról.

 

Mind az Intermezzo / Rückblick, mind pedig az utolsó egység, az E Minor / E Major tematikáján belül megjelenik Brahms muzsikája is, amely pedig azért roppant izgalmas, mert Mehldau annyira sajátos ízekkel adja elő e darabokat, hogy szemben például Keith Jarrett megközelítésmódjával, amely nagyon tisztelettudóan törekszik a klasszikusok kotta szerinti értelmezésére, Mehldau megteremti annak az illúzióját, mintha Brahms maga is jazzmuzsikus lett volna. Az egyes tételek úgy bontakoznak ki, mintha téma után improvizáció következne a megkomponált szerkezetek helyett, és ezáltal egyáltalán nem lógnak ki ezek a darabok sem az erősen improvizatív környezetükből.

 

Ez a hatalmas anyag egy hatalmas muzsikus esszenciája: egy lehengerlően nagy lélegzetű, de teljesen magával ragadó és komplexitása ellenére is letisztult kiadvány, amelyet mindenkinek szívből ajánlok. Ha még nem ismerik Mehldau-t, vagy dzsesszt sem igazán hallgatnak, akkor itt az ideje: ez az album olyan ajtó, amely nem egyből a padlásra vagy a pincébe vezet, hanem éppen a népszerű feldolgozások (CD 4/2, Pink Floyd: „Hey You”) jelentenek olyan előszobát, amelyben rátalálhatnak egy olyan zene hangjára, amely talán éppen az egyik kedvencükké fog válni (CD 1/6, The Sound of Music: „My Favourite Things”). Akik pedig szeretik Bradet, és az Ünnepek forgatában elkerülte a figyelmüket ez a kiadvány, feltétlenül pótolják!

 

Előadó:

Brad Mehldau – zongora

 

Elhangzó szerzemények:

Dark / Light

1. Dream Brother

2. Blackbird

3. Jigsaw Falling Into Place

4. Meditation I - Lord Watch Over Me

5. And I Love Her

6. My Favorite Things

7. This Here

 

The Concert

1. Smells Like Teen Spirit

2. Waltz for J. B.

3. Get Happy

4. I’m Old Fashioned

5. Teardrop

6. Meditation II - Love Meditation

7. Holland

8. Knives Out (Version 1)

 

Intermezzo / Rückblick

1. Lost Chords

2. Countdown

3. On the Street Where You Live

4. Think of One

5. Medley: Zingaro / Paris

6. John Boy

7. Brahms: Intermezzo in B-flat major, Op. 76: No. 4

8. Junk

9. Los Angeles II

10. Monk’s Mood

11. Knives Out (Version 2)

 

E Minor / E Major

1. Le Mémoire et la Mer

2. Hey You

3. Bittersweet Symphony / Waterloo Sunset

4. Brahms: Intermezzo in E minor, Op. 119: No. 2

5. Interstate Love Song

6. God Only Knows