Főkép

Negyven éves a Gyalog galopp, a Monty Python első nagyjátékfilmje, ami Arthur király történetét „montipájtonosítja” – ennek apropóján újra műsorra tűzik a hazai mozik. Amikor elvállaltam, hogy elmegyek a sajtóvetítésre, csak az a gondolat zakatolt a fejemben: „Gyalog galopp! Moziban! És örvendeztek vala neki.” Aztán amikor a mozinál voltam, felrémlett: végül is mi a fenéért vagyok itt? Láttam a filmet vagy ezerszer, minden szavát kívülről tudom, nem fogok rajta úgy vihorászni, mint mikor még csak mondjuk tizenötször láttam. Aztán mikor elkezdődött, rájöttem: megéri moziban nézni. Már csak azért is, mert így legalább látom, mi van Sir Robin pajzsán.

 

És különben is, nem érdemtelenül volt negyven éven át az egyik legjobb vígjáték – szerintem szimplán csak „a legjobb”. A főcím esztelenségeitől kezdve (a svéd szőrös állatok, ugye) azonnal berántja a nézőt egy őrült világba, ahol a lovagok ló helyett két dísztök (eredetiben kókuszdió) hangjára, ló nélkül nyargalásznak, miközben anarchoszindikalizmusról hadováló parasztok, totálisan flúgos lovagok és vérszomjas „fenevadak” szegélyezik útjukat. Ez az egész annyira szürreális és abszurd, hogy azt nem lehet egy pillanatig sem komolyan venni. A film kilép a fikciós keretből, semmi sem biztos, a narráció is ugrál időben és térben, Terry Gilliam animációs betoldásai agyzsibbasztóak, egyszersmind nagyon ötletesek – és sokkal befogadhatóbbak, mint a Repülő Cirkusz bármelyik hasonló snittje –, a szereplők kibeszélnek a kamerából, sőt, a filmen kívüli világ is befolyásolja a „belső” világot. Minden egyetlen dolognak van alárendelve: a legabszurdabb humor megalkotásának.

 

És talán éppen ennek a fékevesztettségnek köszönhető, hogy a Gyalog galopp nem csak egyszerűen egy, az Arthur-mítoszt kifigurázó film. Ezek a figurák, legyenek bár legendás alakok kifordított másai, önállóvá válnak: Sir Lancelot nem azonos a mondabeli hőssel, ahogy Arthur sem. A Gyalog galopp, legyen ez akármekkora közhely is, nem mérhető más filmekhez, önmagában létezik. Talán csak más Python-filmekhez lehet hasonlítani, mondjuk a másik klasszikushoz, a Brian életéhez. A saját ismeretségi körömben is utóbbinak több a rajongója, ez pedig szerintem annak köszönhető, hogy az egy konvencionálisabb film. Van története, eleje és vége, a poénok sokkal kevesebbszer rugaszkodnak el a „realitástól” – nyilván minden szereplője bolond Brianen kívül, de a Gyalog galoppban egy ilyen figura sincs. Még Arthur is flúgos valahol. A Brian életével ellentétben a kerekasztal lovagjainak története sokkal inkább hat Monty Python szkeccsek gyűjteményének – és ez valahol igaz is, az egész egy másfél órás, monstre Repülő Cirkusz film.

 

A legnagyobb problémám a filmmel kapcsolatban mégis az, hogyan írjak róla? Hogy tudod felkelteni az érdeklődést egy olyan alkotás iránt, amit az átlagember ennyire riasztónak lát? Ha hallják az idézeteket, nem arra gondolnak, hogy ez egy vicces film, hanem hogy ez egy furcsa valami lehet. A Gyalog galopp a vígjátékok művészfilmje a szemükben, és nem is tévednek sokat, de ez nem a fogyaszthatatlan művészfilmek párja. Sorolhatnám az abszurdabbnál abszurdabb elemeket és vicceket, olyanokat, mint a Fekete Lovag vagy Mocsárvár ura, de azzal nem érnék célt. Aki nem akarja megnézni a filmet, mert nem eléggé nyitott rá, az ezután sem fogja. Az hallhat, olvashat akárhány ajánlót, nem fog beülni rá. Még moziba sem, pedig talán a mozi légköre és a nézőtéren felhangzó kollektív nevetés elősegíti a bevonódást. Pedig én csak azt tudom tanácsolni: mindenki nézze meg. Lehet, hogy nem lesz a kedvence, lehet, hogy sok dolgot nem fog érteni/élvezni, de garantálom, hogy nem fog nevetés nélkül végigülni másfél órát, hiszen a humor teljes skáláján végigzongoráznak a készítők, az altesti poénoktól az egyszerű gegeken át a háttérben megbúvó képi poénokig. Nem hiába ez a legjobb vígjáték, és nem hiába kerül most, negyven évvel később is a mozikba.