John Scalzi: Árnyékszövetség
Írta: Szabó Dominik | 2016. 01. 16.
Nem vagyok tisztességes Scalzival szemben (meg nem tisztességes rögtön így kezdenem az ajánlót, ezzel is előrevetítve, hogy túl sokat foglalkozok majd a saját nyűgjeimmel a könyv helyett). Nem vagyok, mert mindig mérem valamihez. Klasszikusokhoz, kortársakhoz, meg saját magához, de sosem tudom prekoncepciók nélkül szemlélni az írásait. Várok valamire, de azt talán még én sem tudom, hogy mire, és miután gyakorlatilag sosem kapom meg a regényeiben, rendszerint csalódok is. Persze ezúttal a szokottnál is jobban meg voltam lőve, hogy pontosan mi is lesz az Árnyékszövetség. Egy koncepciótlan geggyűjtemény, mint A lázadás hangjai? Vagy visszatér a klasszikus űroperett hangulatához, a könnyed hangulatú űrcsatákhoz? Eh, már megint csak méricskélek, meg hasonlítok. Pedig Scalzi jobb író annál, hogy így elintézzem. Ráadásul most végre megírta azt a könyvet, amire egészen idáig vártam.
Tudom, hogy ezzel elég merész kijelentést teszek, és valószínűleg egyedül vagyok a véleményemmel, de én nem űrcsatákat, katonai bevetéseket, kommandós akciókat vagy idegenirtást várok Scalzitól. Sőt, szerintem nem ez az erőssége. Félreértés ne essék, szórakoztató olvasni, mert hát elég profi ahhoz, de nem ebben rejlik igazán a tehetsége. Az sokkal inkább a karakterek kezelésében keresendő – pedig szó sincs arról, hogy olyan mélyen kidolgozott, sokrétű és valószerű alakjai lennének. Viszont Scalzi figurái olyan személyek, akikről szívesen olvasol. Akik megmondják a tutit minden veszélyes helyzetben. Akik úgy viccelődnek egymással, mintha évtizedek óta a legjobb barátok lennének. Akik gyorsan, pontosan oldanak meg minden problémát. Akik akkor is az erkölcsös, a morálisan helyes döntést hozzák meg, amikor mindenki más elvérezne.
És ezt baromi élvezetes olvasni. Mert ujjong a lelkem, amikor a hataloméhes politikust végre valaki tényleg a földbe döngölni; mert lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy jól kiosztják azt, akinek eddig senki sem mert visszaszólni; mert megmelengeti az idealista-naiv oldalam, amikor igazi emberi helytállásokról olvashatok. Ha most nagyon negatív akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez valahol a színtiszta amerikai néplélek tükröződése, de inkább elhessegetem magamtól az ilyen gondolatokat. Scalzi karakterei gyakorlatilag az egész könyvön át csak beszélnek (elképesztő, hogy milyen a párbeszédes, illetve a leíró részek aránya), de ez így lesz magával ragadó igazán: mert segítségükkel izgalmas politikai konfliktusokba nyerhetünk betekintést, velük együtt bogozhatjuk ki a rejtélyek szálait, és ami a legjobb, hogy szoríthatunk nekik, nevethetünk és szomorkodhatunk velük – talán nem ismerünk magukra: de bennük megjelenik mindaz, amik mi szeretnénk lenni.
Ez a fajta idealizmus az, amiért nagyon szerettem ezt a könyvet olvasni. Persze már azzal nyert ügye volt nálam, hogy akciójelenetek helyett inkább a politikai intrikákra helyezte a hangsúlyt – hiába, gyengém az izgalmasan megírt nagyhatalmi ármánykodás, különösen, ha galaktikus léptékben szerepel mindez, háttérben meghúzódó árnyékszövetségekkel, nehezen felismerhető érdekekkel és persze személyi dilemmákkal. Ráadásul négy, közel kisregény terjedelmű novellából áll össze a könyv, ami sokak számára hátráltató, de nálam épp ellenkezőleg: mert négy különböző nézőpontot kaptunk, akik teljesen más szemszögből érzékelik ezt a hatalmas konfliktust, ami az egész emberi faj túlélését befolyásolhatja. Így aztán mindegyik novella újszerű és eredeti volt valamilyen oknál fogva, ráadásul teljesen más módon mozgattak meg érzelmileg.
Ezt pedig tényleg nem hittem volna az eddig olvasott regényei alapján – hogy képes lesz valóban hatni rám, hogy ennyire megérintenek a karakterei, és ilyen nagy örömmel olvasom a történeteiket. Úgyhogy igen, végre nyugodtan, elégedetten jelenthetem ki, hogy jó, mi több, kiváló volt ez a zárás. Merthogy lezárásnak érződött, már az eredeti címből kiindulva is, függetlenül attól, a cselekményt ismerve simán utána lehet rakni még féltucatnyi epizódot – és persze nem mondom, hogy nem olvasnék még több ilyet, de félek, merre vinné el Scalzit a megfelelési kényszer, hogy visszatérjen ebbe az univerzumba. Én azért örülök, hogy itt lehettem, egy ilyen befejezés után mindenképpen, bár nagyon kíváncsi vagyok, hogy másoknak mennyire fog mindez tetszeni.