Főkép

Ilyen ez a popszakma – mondják sokszor. De mégis milyen? Aki valaha életében próbált már zenekart alapítani (akár amatőr, akár profi szinten), az valószínűleg nagyon hasonló problémákkal nézett szembe, lakóhelytől, életkortól, zenei műfajtól függetlenül. Problémákkal, amikről Angyalosy Eszter és Baranyai Ákos könyve is szól. A Wonderland első pillantásra egy laza coming-of-age drámának tűnik két srácról, akiket a zene hoz össze, és akiket aztán a zene is távolít el fokozatosan egymástól, de a valódi értéke (legalábbis számomra) nem ebben van, hanem abban, hogy betekintést enged egy olyan világba (még ha kissé felületesen is), amit sokan szeretnének megismerni. Ha elolvassuk a könyv backstage-ekben, bulikon, koncerteken zajló részleteit, elsőre azt hihetnénk, hogy közhelyesek, pedig valójában csak annyira azok, mint maga az élet.

 

De menjünk csak szépen sorjában: adott tehát két srác, vagyis az elején csak egy, Ádám, aki egy kamaszkori szerelemnek köszönhetően elkezd ismerkedni a zenével, és először csak hallgatóként, majd lelkes amatőrként is beleveti magát a zenészéletbe. Aztán mellé csapódik egy másik, egy haver, Dogi, akiben minden megvan, ami Ádámból hiányzik: vagány, beleszarós, nagypofájú gyerek (igazi frontember), akinek valahogy minden összejön. Kettőjük dinamikájából pedig megszületik valami olyasmi, ami különleges, értékes és (ami talán a legfontosabb) eladható. Az Ádám szobájából induló kétszemélyes banda először egy házibuliban debütál feldolgozásokkal, de innen már szinte egyenes út vezet számukra a siker felé. Persze közben kapnak egy mentort, meg néhány zenésztársat, a klasszik zenész-archetípusok közül, de a lényeg mindvégig az, hogy Ádám jó számokat ír, Dogi pedig jól tudja előadni azokat. Persze közbejön a konfliktus, nyilván egy lány személyében, viszont ennek a szálnak a kifutása és a lezárás eléggé meglepő, úgyhogy ez mindenképp nagy piros pont a regénynek.

 

Nem mintha olyan sok oka lenne bármi miatt is szégyenkezni. Oké, a sztori tényleg eléggé egyszerű, de nagyon jót tesz neki a nem lineáris szerkesztés, és különben is, ez inkább hangulatregény, mint körömrágós krimi. A szerzők nagyon jól elkapták a késői kilencvenes és korai kétezres évek feelingjét, Balatonostul, Tilos Rádióstul, Kultiplexestül együtt. A kapcsolódási pontokat az olyan művek jelenthetik, mint a Moszkva tér, a VAN és (főleg a regény elején), az Úton. Ádámban van ugyanis valami Sal Paradise-ból (bár közel sem annyira idealista, és nem is bálványozza barátját), Dogiba pedig eléggé sok jutott Dean Moriartyból (bár Dean sosem volt olyan pragmatikus, mint a kissé számító Dogi).

 

A jól eltalált hangulat mellett, amint már írtam is, számomra (némileg bennfentesként) a legnagyobb élvezetet a zenészélet és a klasszik zenész-figurák bemutatása jelentette. Megvannak az ifjú titán „dzsanisták”, az idősebb, dörzsölt „haknisták”, a tisztes iparosok, a roadok és a gyorsan le- és feltűnő szupersztár-alkatok is. De sokak számára valószínűleg a történet önmagában is szórakoztató lehet. Főleg, hogy a szerzők igyekeztek összművészeti projektté duzzasztani a Wonderlandet: a regényben szereplő videoklipet a valóságban is leforgatták a képzeletbeli banda (nem képzeletbeli) nagy slágerére, a „What Do You Really Wanna Say?”-re. A nóta egy kellemesen kapkodós szinti pop-rock cucc, de a legnagyobb erénye az, hogy tőle az amúgy is eléggé meta-mű még metább lett.

 

Egy regény zenészektől zenészekről, de nem csak zenészeknek. Egy hétvége alatt kiolvasható (tökéletes strandkönyv egyébként), és könnyű, gördülékeny nyelvezetének köszönhetően hamar ki is fogjuk olvasni, ha belekezdünk. A (kamu) szlenget meg a füves témát kicsit túltolták az én ízlésemnek, de amúgy minden klappol: életszerű karakterek, szuper hangulat és sok zene. Mi kéne még? Mondjuk, egy folytatás.