Főkép

Az ír szülőktől, ám Londonban született Siobhan Dowd (1960-2007) mindösszesen négy regényt írt, s abból kettő már halála után jelent meg, egy ötödiket pedig (Szólít a szörny) Patrick Ness-nek kellett befejeznie. Cikkem tárgya 2008-ban, tehát szintén posztumusz elnyerte a gyermek/ifjúsági irodalom egyik legrangosabb díját, a Carnegie Medalt.

 

A történet a `80-as évek elején, az ír- és észak-ír határnál játszódik, főszereplője egy 18 éves fiú, Fergus McCann, aki épp a vizsgáira készül, bízva abban, hogy ha jól sikerülnek, akkor maga mögött hagyhatja a nyomorúságos helyet, ahol él, hogy orvosnak tanuljon. Aki volt már 18 éves, az tudja jól, milyen nehéz időszak az, de Fergusnak nem "csak" azt kell eldöntenie, hogy mit kezdjen az életével. Hanem azt is, hogy vállalja-e a futárkodást az Észak-Írország visszacsatolásáért küzdő ellenállás részére, melynek tagja a bátyja is, aki épp börtönben van és éhségsztrájkol…

 

A regény a lápon kezdődik, a két ország közti választóvonalon, ahol Fergus a nagybátyjával tőzeget ás, ám valami másra akadnak: egy közel két évezredes lány mumifikált holttestére. Miközben megismerjük Fergus és családja életét a Bajoknak nevezett, vészterhes, depresszív korszakban, apránként elénk tárul egy vaskori történet is, s persze e kettő valahogyan össze is fonódik.

 

Dowd igazából semmi olyat nem csinált, amit más könyvekben ne olvastunk volna. Van misztikus szál, és van szerelmi, van feszültség, van humor, van korrajz és jellemábrázolás. És mindezeket át- meg átszövi a tipikus ír hangulat, ami más arányokban bár, de ugyanúgy megtalálható például Roddy Doyle-nál vagy Seamus Deane-nél. A szereplők végtelenül emberiek, egyik-másikuk biztosan ledönt pár krigli sört, a titokzatos-természetfeletti szikrája sem maradhat el, és így tovább. Mondhatni, aki egy ír regényt olvasott, az olvasta már mindet. És mégsem tudok betelni ezzel, és tudom, hogy vagyunk így jó páran. Dowd pedig egészen kiemelkedő regényt alkotott mindezeket használva.

 

A láp gyermeke ifjúsági könyv, az a fajta, ami keresetlen őszinteséggel beszél úgy a világról, mint a tizenéves létről. Nem mondom, hogy nincs benne nevelő, vagy még inkább megmutató szándék, de én elejétől végéig igaznak érzem. A poénjait éppúgy, mint a véresen komoly momentumait. Olyannyira, hogy amikor a főszereplő meglepően felnőttesen gondolkodik, akkor az írónő megjegyezi, hogy mintha Fergus egy jövőbeni, felelősségteljes, felnőtt énje volna az. Szerintem ez roppant őszinte írói megoldás, nagyon tetszik.

 

Ifjúsági irodalomként egyébként az észak-angol David Almond könyveihez tudom leginkább hasonlítani, valamint Meg Rosofféhoz (akivel Dowd jó barátságban volt), de Graham Joyce-tól A katicák éve is eszembe jutott, mely szintén arról szól, milyen felnőtté válni terhelt, bizonytalan időszakban. És akárcsak ezek, Dowd könyve is szépirodalom, melyet felnőtt fejjel a nosztalgia és a megélt élmények színeznek meg. Gyönyörű, megrázó, kristálytiszta könyv ez mindenféle értelemben nehéz és kaotikus korszakokról – s végül is életről és halálról.